HELP!

Hello! 

Az egyik barátnőmnek nemsokára születésnapja lesz, és arra gondoltam, mivel nagy directioner és régóta tetszik neki Harry papírrepülős nyaklánca, megveszem neki. Valaki tudja, hogy hol lehet megrendelni? Nagyon fontos. 

Könyvborító

Hello! Újra itt vagyok, de most nem résszel jöttem. Virág Tornyos készített egy csodás könyvborítót a blognak, tehát nagyon köszönöm neki.

12.rész

Hola! Megérkeztem a 12. résszel.Bocsánat, ha valami értelmetlen benne, csak nem igazán vagyok a toppon mostanában agyilag. Bocsi. Lehetséges, hogy a szünet alatt majd hozom a következőt, de nem ígérek semmit, attól függ mennyi időm lesz. És engedjétek meg, hogy boldog karácsonyt kívánjak nektek, remélem jó sokat esztek majd, élvezni fogjátok a szünetet. Jó olvasást, Megan H.

Hát itt vagyok... A kényelmetlen kórházi ágyon fekve. Mindez a tegnap történtek miatt. Az igazat megvallva nem is igazán emlékszem rá. Mikor ma reggel felébredtem, csak emlékképekre emlékeztem. Az egyetlen amit tudok, hogy mindenem borzasztóan fáj. 

TEGNAP
-Mikor fogod fel, hogy soha nem kapod vissza, ha rajtam múlik? - préseltem ki a szavakat a fogaim között. A férfi csak Austint bámulta, rám sem pillantott.
- Mi azért harcolunk, ami helyes lenne - válaszolt. Hülyeség, Barátom. 
- Nos, úgy harcolsz, mint egy nyomorék - állapítottam meg. Nyomorék? Oké, Harry ezt nem kellett volna... Emberünk feje átváltott paradicsomszínűre a dühtől. 
- Tedd le a gyereket, és küzdj meg velem! - tesztelt engem. Én, hogy megmutassam neki, kivel van dolga, leültettem Austint magam mögé a fűbe. Amint visszafordult, rögtön közelebbről is megismerhettem a bal - vagy talán a jobb - öklét. Rögtön visszaütöttem, próbáltam eltolni magamtól, le akartam nyomni a földre. A végén egy karmolással a nyakamon, egy monoklival a szemem alatt, vérző arccal és hatalmas fájdalommal a hasamban álltam a férfi előtt.  - Most ki a nyomorék? - kiáltotta, bár ő se nézett ki jobban, mint én. Odavánszorogtam Austinhoz, aki megszegve a szabályomat, keservesen sírt. Leguggoltam mellé, és kisöpörtem egy könnyes hajtincset az arcából. 
- Apu! Bántottak téged! - zokogta. 
- Tudom, Kicsim, de ne aggódj, majd rendbe jövök. Menj, bújj el valahová, ahol biztonságos! 
- Bújócskázunk? - kérdezte, s kis boldogság is megcsillant a szemében.
- Persze, bújj el, és apu majd megkeres, oké? - simogattam meg a hátát. Felpattant, és apró lábaival elfutott, valahová be a parkba. Csak néztem utána, mikor megszólalt egy mély hang a hátam mögött.
- Nem szép dolog hazudni egy három évesnek - felálltam, majd megfordultam.
- Mondja, aki magára hagy egy három évest.
- Adok neked három másodpercet, hogy elfuss, vagy ez a kés a szívedben fog forogni - mutatott felém egy késsel. Az arca komoly volt, egy pillanatra nem kaptam levegőt. Hátrálni kezdtem, és nem tudtam levenni a szemem a késről. Hátráltam, egészen addig, míg nem hallottam egy hirtelen fékezést s egy sikítást. Elfordítottam a fejemet, és láttam egy fekete kocsit, ami felém közeledett. Ez minden, amire emlékszem.

Louis mondta, hogy hosszas keresés után egy, a park mellett álló általános iskola mögött bujkálva találták meg Austint. Az az autó nem végzett félmunkát. Nem hiszem el, hogy elütöttek. Amióta a rajongók tudják, mackókat, édességeket és "Gyógyulj Meg!" kártyákat küldözgetnek.
- Rajzolt neked, hogy ne érezd magad rosszul! - mutatott egy aranyos rajzot Austin, ami őt és engem ábrázol. Letette a papírt az ágyam mellett lévő kis asztalra. Az ajtó kinyílt, és egy fiatal lány lépett be. Végignézett rajtunk, és elmosolyodott.
- Jó reggelt, Mr. Styles! Carter nővér vagyok, én fogok segíteni magának addig, amíg a kórházunkban tartózkodik. Csak azért jöttem, hogy megnézzem, jól érzi-e magát, de ahogyan látom, remekül van - rámosolyogtam. Örültem, hogy nem egy morgós, öreg nővért kaptam. A csendet Austin kiáltása törte meg.
- Segítsék! Le fogok esni! Apu, nem tudok felmászni! - kiabálta. Apró kezeivel szorosan fogta a lepedőt, nem tudta tovább húzni magát, viszont félt leugrani.
- Jaj! Meg kell mentenem Austin hercegkisasszonyt! - mondtam, kissé túljátszva a szerepem. Gyorsan - ahogyan a fájdalom engedte - felkaptam Austint, és a lábaimra ültettem.
- Megmentettél! - kacagott.
- Fáradt vagy? - kérdeztem, ugyanis az elmúlt öt percben már vagy hetedszer ásított. Bólintott egy aprót, majd a fejét lehajtotta a mellkasomra.
- Jó éjt apu! Szeretlek -motyogta.
- Jó éjt Muffin - suttogtam. Nemsokára engem is elnyomott az álom.

- Harry! Harry! - Liam hangja nem olyan kellemes, ha arra kelsz fel.
- Még öt perc - próbáltam átfordulni a másik oldalamra.
- Be kell mennünk a kórházba, hogy átvizsgáljanak! - a szemeim rögtön kipattantak, és zavartan néztem Liamre.
- De... még mindig beteg vagyok, nem?
- Igen, de pár napja kiengedtek a kórházból, de végig aludnod kellett - mi? napokat aludtam át?
- Ja. Öltözz át, addig megkeresem a papírokat - mondta, majd kiment a szobából. Átmentem a fürdőszobába, és miközben öltöztem, azon filozofáltam, vajon hol van Austin.
- Hol van Austin?
- Nálad. Egyszer elhoztuk őt ide, de csak idővesztegetés volt. Teljesen hidegen hagytad, vettem neki barbie babákat, magassarkút, sütöttem neki tortát, mindent amit csak akart - sorolta, mire én elmosolyodtam. A kórház előtt milliónyi rajongó várt minket. Volt, aki sírt, volt aki nevetett.
- Jobbulást Harry! - kiabálták sokan, ami őszintén jó esett.
A vizsgálaton azt mondták szépen gyógyulok, tehát minden rendben. Amint beléptem az ajtón, Austin odarohant hozzám, én felkaptam, és adtam neki egy puszit, ő pedig szorosan ölelt magához.
- Jobban vagy, apu? - motyogta a nyakamba.
- Köszönöm, igen, Szerelmem - simítottam végig a haján.
- Harry! Igaz, hogy egy hosszú, hosszú pihenésen vagy túl, de szerintem jobb lenne, ha lepihennél - veregette meg a vállam Liam. Felvittem Austin az emeletre, mert ragaszkodott hozzá, hogy most velem szeretne lenni, így együtt élveztük a délutáni álmunkat.

11.rész

Hi! Meghoztam az újabb részt, amit lerövidítettem(nem is kicsit), ugyanis az egész rész arról szólt szinte, hogy ilyen cuki, meg olyan cuki, és szerintem unalmas volt, úgyhogy az izgalmas részeket kiszedtem belőle, próbáltam minél többet írni, hozzáírtam, de még így is nagyon rövid. Na mindegy. Nem jönnek a megjegyzések. Nem akarok olyan lenni, hogy ennyi pipa, meg ennyi vélemény után hozom a következőt. És nem is mondom, hogy írd le, hogy ez az, nagyon jó! Csak nyomjatok egy pipát, vagy írjátok le, hogy mi tetszett/nem tetszett benne, mert kíváncsi vagyok. Nem untatlak titeket, jó olvasást!
Xx Megan H. 

- Apu! Kelj fel! Apu! – kiabált a fülembe Austin. – Fent vagy már? Unatkozom!

- Fent vagyok! – dörzsöltem meg álmosan a szememet, majd adtam egy puszit a kislány homlokára. – És mit szeretnél csinálni?

- Elmegyünk sétálni? – nem igazán volt erőm kora reggel kimozdulni, de nem én döntök. Természetesen a fiúk nem tartottak velünk, hiába kérlelte őket Austin. Mindketten felöltöztünk, és most először felvettük az egymáshoz passzoló fehér Conversünket. Ahogy kiléptünk a hűvös utcára, megragadtam a kezét, majd szépen lassan a közeli park felé kezdtünk sétálni. Alig győztem válaszolni a kérdéseire, minden érdekelte, mindenről tudni szerette volna, hogy miért is találták ki, ki találta ki, hogyan találta ki. Bementünk egy kávézóba, hogy kicsit felmelegedjünk, én egy kávét rendeltem, Austin pedig forró csokit választott.

- Ők miért puszilgatják egymás száját? – mutatott az egyik távolabbi asztalnál ülő párosa. Nem gondolom, hogy egy három éves gyereknek kéne elmagyaráznom, hogy szerelmesek. Elég bonyolult lenne…

- Nem szabad másokra mutogatni! – szidtam le, talán kicsit elszégyellte magát, és rögtön visszahelyezte a karját az asztalra. – Megittad? – kérdeztem, ő pedig egy bólintással válaszolt.

A parkhoz érve, rögtön futni kezdett a játszótér felé. Rajtunk kívül csak pár kutyás ember volt, és iskolatáskás fiatalok, akik sietős léptekkel igyekeztek az iskolába. Mikor utolértem, akkor ő már a hintába próbált belemászni, kevés sikerrel.

- Segítsek? – kérdeztem nevetve. Először tiltakozott, majd beismerte, hogy egyedül nem fog menni. Austin kedvence a hinta, most sem unta meg negyed óra után sem. Hirtelen viszont felkiáltott.

- Apu! Miért futnak felénk azok az emberek? – azt hittem rajongók, de mikor odafordultam kettő sötét alakot láttam. Gyorsan kivettem a hintából Austint.

- Akármi is lesz, ne sírj, oké? – mondtam idegesen.

- Oké. – válaszolt megszeppenten. Az alakoknak már az arcát is látni lehetett.

- Újra itt vagyunk. A lányunkért – lihegte a férfi, Austin „apukája”, és előhúzott egy kést.

10.rész /2/

Helló, minden olvasónak! A cím kissé furcsa. Elrontottam az egészet. Még csak most vettem észre, hogy az angol oldalon minden rész hosszabb volt, visszaolvastam őket, és nem volt benne semmi olyan, ami fontos információ lett volna. Mostantól az egészet fogom hozni, és sajnálom. 

- Sajnálom, még csak három éves, nem tud járni – hazudtam a lánynak.

- Akkor ültesd le a földre! – erősködött tovább. Nem akartam vele veszekedni, ezért kelletlenül úgy tettem, ahogyan mondta. Egy büszke mosoly ült ki az arcára. Bizonytalanul átöleltem és egy hamis mosolyt erőltettem magamra, majd a kamerába néztem, amit a lány anyja tartott. Miután elkészült a kép, vissza akartam venni a karjaimba Austint, de eltűnt. A szívem rögtön kihagyott néhány ütemet, s rögtön forgolódni kezdtem, hátha meglátom, hisz még nem mehetett olyan messzire.

- Harry! Hol van Austin? – hallottam meg Louis hangját, valahonnan a hatalmas tömegből. A hang irányába tolakodtam, kis idő múltán megtaláltam Lout.  – Hol van Austin? – kérdezte újra.

- Nem tudom! – üvöltöttem rá, s tovább nézelődtem. Kissé megrémiszthettem, ugyanis hátrált két lépést. – Bocsánat – motyogtam.

- Valaki csináljon valamit! – sikított egy nő. Az óriáskerék felé mutogatott, a tömeg pedig felnézett a hatalmas játékra. Austin ott volt e legtetején, egyedül. Azt hittem, ott fogok elájulni. Odafutottam az irányító sráchoz, hogy azonnal szedje le onnan.

- Nemsokára leérkezik. Addig nem tudsz várni?  - eszegette a szotyiját.

- Nem! Képzeld, addig bármi történhet! Most azonnal szedd le onnan valahogyan! – üvöltöztem magamból teljesen kikelve. A srác végül megmentette Austint.

- Sajnálom, apu! – ölelte át a lábamat, nekem pedig hatalmas kő esett le a szívemről.

- Apukádnak volt egy kis dühkirohanása – motyogta a srác, én pedig akaratlanul is ökölbe szorítottam a kezem. Austint Louis kezébe adtam, és a fiú elé álltam.

- Mit mondtál?

- Azt, hogy te lányosabb vagy, mint a plázás lányocskák – vigyorgott gúnyosan.

- Harry, ne csi… - mielőtt Louis befejezhette volna a srác már a vérző orrával volt elfoglalva, az ütésem miatt. A srác, sötéten nézett rám, de kissé sem rémisztett meg.

- Mondd még egyszer! – léptem hozzá közelebb. Úgy látszott, akar még egy pofont, ugyanis kipréselte a száján, hogy „lányos”. Ha lehetséges még jobban bedühödtem, és neki estem.

- Niall, fogd meg Austint! Liam, Zayn, segítsetek leszedni Harryt a srácról! – kiáltott Lou. Nemsokára három pár kezet éreztem magam, visszarántottak a fiútól, de én nem hagytam annyiban, mindenképpen szabadulni akartam a kezek börtönéből.

- Harry, elég lesz!

- Kibaszott lányosnak nevezett! – rántottam ki a kezem a szorításból.

- Ez nem jeleni azt, hogy megállás nélkül ütlegelned kell! – tudtam, hogy igazuk van, de amellett, hogy hamar bepipulok, makacs is vagyok, így nem vallottam be, hogy hülyeséget csináltam, inkább a fehér conversemet bámultam.

- Hol van Niall és Austin? – kaptam fel a fejem.

- Niall vett neki vattacukrot, mert nagyon megijedt – mondta Louis egy szigorú pillantással körítve.

- Nem fél tőlem, ugye? – nem bírnám elviselni, ha a Kincsem úgy nézne rám, mintha én egy szörnyeteg lennék, aki embereket eszik reggelire.

- Hát, majd meglátjuk, ha megtaláltuk őket – motyogta, és gyorsított a lépésein, fejét ide-oda ingatva, hogy megtalálja a vattacukros standot. A fiúk is utána szaladtak, én viszont hátul kullogtam, reménykedve, hogy Austin nem mérges rám. Tényleg nem bírnám elviselni. Nem vagyok rossz ember, csak hamar dühbe jövök, ennyi az egész. Ő bármit csinálna, soha nem ütném meg. Soha. Nemsokára megtaláltuk őket, egy padon ültek, és csipegették az óriási, rózsaszín édességet. Odafutottam hozzájuk, letérdeltem Austin elé, és láttam a könnycseppeket az arcán. A legfájdalmasabb dolog volt nekem a világon. Miattam sír. Pedig én nem akartam őt megijeszteni! Hirtelen megölelt, én pedig levakarhatatlan mosollyal a kezembe vettem.

- Sajnálom, Szerelmem, nem érdemled, hogy lásd, ahogyan apa veszekedésekbe keveredik – simogattam a hátát.

- Semmi baj – puszilta meg az arcom.

- Haza kéne mennünk, mielőtt még őröltebb dolgokba keveredünk – javasolta Zayn.

- Ne! Maradjunk! – nem akartam elrontani a bulit, hiszen a srácok is nagyon elakartak ide jönni, és Austinnak is ez az első vásár az életében. Vagyis gondolom, hogy az első, ugyanis nem hiszem, hogy az olyan fajta szülők, akik csak úgy otthagyják a buszmegállóban a gyereküket, családi programként kiruccannak a vásárba.

Körbe jártunk majdnem mindent standot, és egyszer csak Austin felkiáltott.

- Apu, nézd mekkora mackó! – mutatott egy nála kétszer akkora plüssmedvére, amit játékkal lehetett megnyerni.

- Gyerünk, nyerjük meg! – odaadtam a pultban ácsorgó lánynak egy dollárt, ő pedig elmagyarázta, hogy megnyerjem a macit, le kell lőnöm három üveget.

- Gyerünk apu! – kiáltotta Austin.

- Igen! Gyerünk apu! – utánozta a csaj gúnyosan Austint. Mi baja van? Ledöntöttem mind a három üveget. – Muszáj mindig tökéletesnek lennie – motyogta a lány, miközben odasétált a macihoz, hogy átadja jutalomként.

- Miért vagy ilyen goromba? –próbáltam udvariasan megkérdezni. Nem biztos, hogy sikerült…

- Csak utállak téged, és a kis bandátokat. Húzzatok el Amerikából, és menjetek szépen vissza oda, ahová tartoztok. - Összeráncoltam a homlokomat, és letettem Austint a földre. Elvettem a lánytól a plüssállatot, megfogtam Austin kezét, és amilyen gyorsan tudtam sétálni a kislánnyal, olyan gyorsan elindultunk, hogy megkeressük a fiúkat.

- Harry! – vinnyogott Zayn a hátam mögött.

- Zayn! – vinnyogtam én is ugyanolyan magas hangon.

- Haza kéne mennünk – most már nem ellenkeztem.

Otthon minden fiú adott egy jó éjt puszit Austinnak, és felmentek a saját kis kuckójukba.

- Én nem vagyok álmos! – mondta Austin, és elkezdett ugrálni a kanapén. Megforgattam a szemem, és el akartam kapni, de leugrott, és az egész nappali játszótérré változott számára. Nem tudtam elkapni, de nem is volt rá szükség, mert felugrott a szófára, és leült. – Most már fáradt vagyok – mosolygott.

Új blog

Megnyitottam az új blogot, ami a "The New 'Dad', And A Lot Of Complications" címet viseli. Még ma ki fog kerülni a prológus, remélem el fogom vele nyerni a tetszéseteket. blog
Erre a blogra pedig holnap vagy holnap után fog kikerülni az új rész. És elnézést kérek, hogy ilyen sokáig nem volt, és valószínűleg továbbra is így lesz, de ígérem igyekezni fogok.
Legyetek jók!
xoxo Megan H.

1.Díj

A blog megkapta az első díjat Looney G. - től, amit nagyon köszönök neki.

Szabály:
1. Írj magadról 11 dolgot!
2. Válaszolj 11 kérdésre!
3. Tegyél fel 11 kérdést!
4. Küldd tovább a díjat!

Magamról:
1. Két idegen nyelvet beszélek.
2. Nemsokára örökbe fogadunk egy kiskutyát.
3. Van két öcsém.
4. Könnyen az őrületbe tudom kergetni az embereket.
5. Nincs olyan, hogy éppen ne olvasnék valamilyen könyvet.
6. Mindig beszélnem kell valakinek, valamiről.
7. Énekelni sem tudok, és én vagyok a legrosszabb táncos a világon xD
8. Nem hordok ékszereket.
9. Két ötössel kezdtem matekból, pedig tavaly hármas voltam. (pacsit!)
10. Imádom a csimpánzokat és a majmokat.
11. Mindenkinek adok valamilyen becenevet.

Válaszaim: 
1. Milyen az öltözködési stílusod? - Imádok pulcsikat hordani, és általában farmerban vagyok. Szoknya semmiképp.
2. Vannak rossz szokásaid? - Kinek nincsenek?
3. Mit gondolsz az írásról, miért kezdtél el írni? - Mindig is szerettem az irodalmat. Mikor kb. 10 éves voltam, akkor voltam egy olyan táborban, ahol az írás fortélyaira tanítottak meg. Előtte is szerettem kicsi történeteket írni, és mindig megmutattam őket anyukámnak. Azóta pedig mindig van egy történet (vagy több) amin dolgozom.
4. Mivel vezeted le a feszültséget egy nehéz nap után? - Egy meleg zuhany, utána pedig a párnák között egy forró teával megnézek egy filmet. Ez a legpihentetőbb dolog a világon.
5. Mik  terveid a jövőre nézve? - Mivel szeretek a figyelem középpontjában lenni, és hívogat a színpad, ezért minden álmom, hogy egy nap színésznő váljon belőlem. Már rég kinéztem magamnak ezt a szakmát, 9 éves koromtól kezdve pedig színjátszó körbe is járok, fel is szoktunk lépni, és így csak még jobban megtetszett ez az egész.
6. Milyen zenék inspirálnak? - Ha egy szomorú történetet írok, akkor természetesen szomorú számokat hallgatok közben, ha vidámat, akkor vidám számok szólnak. Nincs olyan konkrét zene, ami inspirálna.
7. Mi a legnagyobb félelmed? - Ez nagyon hülyén fog hangzani, de én Joker-től félek. Attól, amelyik a Fűrészben volt. "A játék elkezdődött!" Brr...
8. Emlékszel valami meghatározó pillanatra a gyermekkorodból? - Meghatározóra? Nem, nem hiszem... 
9. Szabadidődben mivel foglalatoskodsz? - Eszek :D Igazából nem tudom, elmegyek sétálni a városba, beülök valahová valamelyik barátommal, olvasok, írok.
10. Szerinted milyennek látnak az emberek? - De utálom ezt a kérdést! Erre soha nem tud az ember választ adni. Talán vidámnak. Ez az egyetlen ami eszembe jut.
11. Merítesz ihletet az íráshoz a való életből, vagy a fantáziádra hagyatkozol? - A szereplőimet általában valamelyik ismerősömről mintázom.


Kérdéseim:
1. Ha egy napra valakinek az álomvilágában élhetnél, élnél a lehetőséggel?
2. Melyik könyvet olvastad utoljára? Mi a véleményed róla?
3. Honnan merítesz ihletet az íráshoz?
4. Melyik az a tulajdonságod, amit a legjobban szeretsz magadban?
5. Van bakancslistád?
6. Milyen tantárgyat tanít a kedvenc tanárod?
7. Legboldogabb pillant az életedben?
8. Mit gondolsz a tetoválásról?
9. Melyik albumot hallgattad meg utoljára?
10. Twitter vagy Facebook? Miért?
11. Melyik magyar város a kedvenced?

Akiknek küldöm:
Fruzsina Káli
Cece St.
Gray Blue

10.rész

Megjöttem! A kommenteitekre még mindig számítok, jöhet hideg és meleg egyaránt. Remélem elnyeri a tetszéseteket a rész! :)Xx

- Jobban érzed magad? – kérdeztem Austintól. Bólintott, felállt az ágyról, majd megfogta a kezem.

- Megnézzük Niallt? – emelte rám gyönyörű kék szemeit.

- Persze – mosolyogtam rá, majd áttotyogtunk a Horan szobába. – Jól vagy? – akaratlanul mosolyogtam, ugyanis Niall szörnyen vicces pozícióban „haldoklott”.

- Ha azt mondom, hogy igen, akkor elmegyünk a vásárra? – motyogta a párnába. A mosoly rögtön eltűnt az arcomról, helyére egy „Ez most csak egy vicc, ugye?” kifejezés ült ki. Majd arra gondoltam, hogy Austin valószínűleg még nem is volt vásárba, és ez hatalmas élmény lehetne neki. A többieknek nem szabad megtudniuk, hogy ilyenekre gondolok.

- Ja – az előbb még a temetését kellett intéznünk, de a szöszi pillanatok alatt ki tud gyógyulni a betegségekből  - vagyis úgy látszik -  ugyanis már a cipőit kapkodta magára, s minket is siettetett, igaz a többiek még nem is tudják, hogy megyünk. Írek… Lesiettünk a nappaliba, és bejelentettük a jó hírt.

- Igen! – ugrott fel a szófáról Louis, ezzel kiborítva a szőnyegre az össze pattogatott kukoricát.  – Gyerünk fiúcskákat, öltözni, öltözni! – terelgette a srácokat. Soha nem fogom megérteni ezt az embert.

- Apu! Először majd az óriáskerékre üljünk fel! Oké? – bújt a kardigánjába Austin. Beleegyeztem, de rosszul lettem attól a gondolattól, hogy én felüljek arra az izére. És ha megáll, mikor a legtetején vagyunk? Louis teljes harci díszben sprintelt le, én viszont még mindig az otthoni ruháimat viseltem.

- Louis, vigyáznál Austinra, amíg átöltözök? – örömmel belement a dologba. Levágta magát a kislány mellé, és valamiféle macikról kezdett mesélni neki.

Mindannyian boldogan szálltunk ki a kisbuszból, körbe pillantgatva. Austin amint meglátta a mindenféle édességgel teli standot, rögtön felvette a kiskutya szemeket, s azzal könyörgött nekem.

- Veszel nekem vattacukrot? Légyszi, légyszi! – rángatta a karomat. Soha sem tudok neki ellenállni.

- Legyen – mikor beleegyezek ilyesmibe, mindig megbánom. Meg kell tanulnom, hogyan mondjak neki nemet. A fiúk elmentek a hullámvasúthoz, mi pedig Austinnal beálltunk az óriáskerékhez várakozók hosszú sorához, miután megkapta a cukrot.

- Úristen! Malorie! Ez Harry Styles! – hallottam egy sikítozó anyukát a hátam mögül. Utálom, mikor az anyukák ilyenek.

- Igazad van – mikor a lány megragadta a vállamat, és maga felé fordított, kissé kikerekedett a szemem. – Csinalhatnánk egy képet? – kérdezte, s közben magát legyezte. Uh, kínos… Eszem ágában sem volt elengedni Austin kezét, sőt még a karjaimba is vettem, nehogy véletlenül szem elől veszítsem, főleg ilyen vad emberek között. 

- Ez csak természetes – reméltem, hogy elég lelkesnek hangzott. Átöleltem a lányt, de ő felém fordult és a kezemben tartott kislányra nézett.

- Úgy értettem, hogy csak veled – mondta nyersen.  

Életjel

Nagyon sajnálom, hogy nem hozom a részt. Nem fogom azt mondani, hogy ez az iskola miatt van. Nem. Mint tudjátok új blogokat akarok kezdeni, és az egyik hamarosan megnyit, úgyhogy azon dolgozom gőzerővel, hogy minél jobb legyen. Sőt még az ujjamat is sikerült eltörnöm, úgyhogy most nem vagyok valami gépelő bajnok... A lényeg az, hogy kicsit nehezebben megy most a fordítás, remélem megértitek. Sietek, ahogyan tudok, és még egyszer bocsánat.

9.rész

8 feliratkozó? Jól látom? Nagyon szépen köszönöm, nagyon sokat jelent. Remélem tetszeni fog a rész, jó olvasást! :)Xx

- Harry! Harry! Harry! Har-

- Mi van? – kérdeztem idegesen a nevemet ismételgető Nialltől.

- Találd ki, hogy hová megyünk ma! – mondta izgatottan.

- Sehová, mert nem tudunk – emlékeztettem.

- Tiszta Debbie Downer vagy! És a Debbie Downerek nem viccesek! A vásárba megyünk Harry Styles! – tette keresztbe a karjait, majd hátat fordított nekem. Ezzel azt üzente, hogy most megsértődött.

- Őrült vagy Niall! Nem tudunk úgy elmenni a vásárba, hogy ne figyelnének fel ránk – forgattam meg a szemem.

- Ez csak egy vásár! Inkább töltöd az egész életedet egy lakásban? – kérdezte. Most rajtam volt a sor, hogy megforgassam a szemem.

- Vásárt hallottam! – kiáltotta Louis, és körbe-körbe kezdett futkározni.

- Fiúk! Felébresztettétek Austint – jött le Liam az emeletről, a kezében Austinnal.

- Apu! – dörzsölte a szemét a kislány az egyik kezével, a másikat pedig felém nyújtotta. Rögtön odasprinteltem, és magamhoz öleltem könnyű testét.

- Szépet álmodtál, Kicsim? – adtam egy puszit a homlokára.

- Igen. Rólad álmodtam, és egy királylányról – hajtotta a fejét a vállamra száján pedig mosoly terült el.

- Gyorsan meséld el! Mi történt?

- Megmentetted őt a toronyból, s mikor megmenekült, akkor csókolóztatok és… - teljesen beleélte magát a mesélésbe, de Liam félbeszakította.

- Normális, ha egy három éves ilyeneket álmodik?  - kérdezte homlokát ráncolva.

- Fogalmam sincs…

- A vásár! Menjünk a vásárba! Most! – ugrándozott Niall.

- Niall, tizenegy óra van. A vásár este hét órakor kezdődik – simogatta Louis az ír srác fejét, és úgy beszél hozzá, mint egy elmezavaroshoz, aki nagyon nehezen érti meg a dolgokat. Ezen kicsit elmosolyodtam.

- Tényleg… - gondolkozott el Niall.

- Én is menni akarok! – emelte fel hirtelen a fejér Austin.

- Így már nincsen választásod Harry Baby – eresztett felém egy győztes mosolyt a szőke fiú.

- Jól van! – motyogtam, majd megráztam a hajamat, amire Austin hangos nevetésben tört ki. – Ez tetszik neked, ugye? – kérdeztem ezer wattos mosollyal. Ő folyamatosan kacagott, és válaszul egy bólintást kaptam.

- Még egyszer! – tapsolt kettőt. Megráztam a fejemet.

- Nem nem! – nevettünk mind a ketten. Azt hiszem ez egy olyan pillanat volt, amit soha sem felejtek el. Lehet, hogy másnak ez nem fontos, de nekem ez egy gyönyörű pillanat volt. – Buta Muffin – simogatom meg kócos fejét.

- Azt hiszem, tüsszenteni fogok – figyelmeztetett Niall. Ő már csak így szokta… Ahogyan mondta, úgy is történt, és után rögtön Austin is tüsszentett.

- Egészségetekre! – mondta Liam, engem kicsit felhergelve a folytonos kedvességével. – Mi van? – kérdezte, mikor meglátta az arcomon a grimaszt, amit már jól ismert.

- Rosszul vagyok! – nyögte Niall, és a kezét a hasára tette.

- Feküdj le, Nialler! – fektette le Louis, majd be is takargatta. Azt hiszem, nővéreset szeretett volna játszani…

- Harry! Még mindig megvannak azok a tabletták, amiket akkor szedtél, mikor elpáholt az a fickó? – kérdezte Liam.

- Nincsenek, mert mikor elfogytak, akkor utána már nem is volt rájuk szükségem. Már jól vagyok.

- Apának fáj! – mondta sírós hangon Austin.

- Apának már nem fáj! – javítottam ki őt.

- Apának fájt!

- Igen, így a helyes – bólintottam.

- Niall, nem nézel ki fényesen – jött elő Zayn is, és odasietett Niallhoz. Louis megrázta a fejét, és közölte Zaynnel, hogy nem engedheti meg, hogy odamenjen Niallhoz, ugyanis akkor nem gyógyul meg, és akkor rossz hírnevet kap majd a kórháza.

- Nem érzem jól magam! – sírt Austin is, majd a Horan fiú is rákezdett a panaszkodásra.

8.rész

Cukorborsóim! Úgy döntöttem, hogy előbb hozni fogom a részt, mert mindannyian írtatok az előző alá kommentet, és mindannyian tetszéseteket fejeztétek ki. Ez a rész már sokkal izgalmasabb lesz, úgyhogy nem is magyarázok tovább. Jó olvasást, remélem tetszeni fog. :)Xx

Austinnal játszottam a nappaliban, amikor hirtelen a csengő kellemetlen rikácsolása töltötte be az egész házat.

- Kinyitom! – futott át a nappalin Liam – Harry, téged keresnek!

- Mindjárt jövök Szerelmem, maradj itt! – simogattam meg Austin fejét, majd az ajtóhoz csoszogtam, és megálltam Liam mellett. Egy férfi, és egy nő várt rám.

- Segíthetek valamiben? – kérdeztem a nem várt vendégektől.

- A lányunkért jöttünk. Austinért – mondta a nő. A szemem tágra nyílt, az állam pedig majdnem a földön landolt.

- Önök hagyták ott a kislányukat egy buszmegállóban! – állapítottam meg sokkos állapotban.

- Mi nem hagytuk ott őt! De most szeretnénk, ha visszaadnád nekünk – mondta a férfi.

- Igaza van! Tényleg nem hagyták ott! Csak akkor magyarázzák meg, hogy mit jelent az „otthagyás”. Mert szerintem pontosan azt, hogy a három, mondom három éves kislányukat ott hagyták egyedül egy rohadt buszmegállóban, mindenféle magyarázat nélkül! – magyaráztam teljesen kikelve magamból.

- Nézd kölyök, nálad van a lányunk, akit szeretnénk visszakapni, úgyhogy add szépen ide! – mondta teljesen nyugodtan az ember, a nyugodtságával, még jobban feldühítve engem.

- Én vagyok a gyámja. Ez az ön hibája.

- Apu! – hallottam meg Austint a hátam mögül. Ó, Istenem, csak ezt ne!

- Hát itt van a mi kicsi lányunk, igen itt van! – gügyögött neki a nő.

- Ő nem a kicsi lánya! – köptem oda a szavakat.

- Igen is az! Én szültem meg! – csattant föl az asszony.

- És el is hagyta őt – válaszoltam gúnyosan.

- Gyere Austy, itt van már a mama – hajolt le Austinért, és nyúlt érte, de én – tőlem szokatlan módon – elütöttem a nő kezét a babámtól.

- Ne érjen hozzá! – sziszegtem, és felvettem Austint, szorosan magamhoz öleltem, és elhatároztam, hogy mindenképpen megvédem őt.

- Ő az én gyerekem! – jött egy lépést közelebb a férfi. Én sóhajtottam, jelezve, hogy ez már unalmas.

- Menniük kéne – szólalt meg Liam.

- Bocsáss meg, de mi addig innen nem mozdulunk, amíg vissza nem kapjuk a lányunkat.

- Azt várhatja! – Austin a nyakamba fúrta a fejét, és éreztem, ahogyan remeg – Különben is! Hogyan találtak rá a házamra?

 - Ki is nyírhatunk téged. Add oda szépen a kislányt – mondta a férfi fenyegető hangnemben.

- Egyszer megkapta. Az öné volt, de eldobta magától! Ő már nem tudja többé ki ön. Soha nem fog már bízni önökben, ilyen tudatlan, és felelőtlen „szülőkben”. Most pedig, kérem, hogy hagyják el a házam környékét is! – mutattam az udvar végében álló kapura.

- Nem – vágták rá egyszerre.

- Ez a mi gyerekünk, add oda nekünk, vagy hívni fogjuk a rendőrséget!  - fenyegetőzött újra a férfi.

- Esküszöm, ha egy ujjal is hozzáér a kicsimhez, feljelentem! – figyelmeztettem.

- Ő a mi lányunk! – jött megint ugyanazzal a szöveggel a nő.

- Nem, figyelembe véve, hogy nem akarták őt.

- Nos, most viszont akarjuk, úgyhogy add. Oda. Nekünk – nyújtotta a kezét a férfi.

- De nem adom oda önöknek! – a pasas próbálta kikapni a kezemből Austint, de félrelöktem őt. - Azt mondtam, ne érjen hozzá!

- Az én gyerekem, hozzá érhetek! – mondta a nő, és ugyanazzal próbálkozott, mint a férje. Odaadtam Liamnek Austint, és a két ember elé álltam.

- Próbáld!

- Mit? – értetlenkedett a fickó.

- Próbáld meg megint elragadni tőlem, nézd meg mi történik – vállat vont, majd még közelebb lépett hozzám. Próbálta elérni a kislányt, aki mögöttem megbújva kapaszkodott Liam lábába. Erőszakosan megütöttem, aminek a hatására a földre került. Mérgesen tápászkodott fel, s indult meg felém, arra készülve, hogy visszaadja nekem, az előbb kapott pofont.

- Kérlek, ne bántsd aput! – hallottam Austint kiáltását. Hallani lehetett a zokogását is. A férfi nem vette figyelembe a kislány kérését, és kaptam tőle egy ütést az arcomba. Az erejétől pár lépést hátráltam, közben próbáltam megtartani az egyensúlyomat. Megkapaszkodtam az ajtófélfába, és letöröltem a számból ömlő vért. A férfivel farkasszemet néztünk.

- Normális esetben nem bántok idegeneket. Csak akkor, ha bántják a családomat, vagy engem – mondtam, és ökölbe szorítottam a kezemet.

- Harry – szólalt meg a hátam mögött óvatosan Liam – Legyél a nagyobb ember, és fejezd ezt be!

- Már az vagyok! – mondtam még mindig az csávó szemébe nézve. Hirtelen megütöttem, amire senki sem számított – talán még én sem – a nő fel is sikított. Egy puffanást hallottam, majd felállt, és láttam a szeme alatt kezdett kialakulni a kék és zöld monokli. Ő is behúzott nekem, s én is a földön végeztem. Ha lehetséges, akkor még nagyobb fájdalmat éreztem a számnál.

- Ne bántsd aput! Fejezd be! – kiabált Austin, de a férfi megállás nélkül rugdalta a hasamat – Fejezd be!

7.rész

Megérkeztem a résszel! Néztétek a premiert? Elképesztő volt. A következő részben számíthattok majd intenzívebb történésekre, addig marad a cukiság. Az olvasóim száma nem nő. Így elég lehangoló - vagy nem is tudom milyen szó jó erre) írni, mert mindig az az érzésem van, hogy valamit nem jól csinálok. Unalmasan fordítok? Érthetetlen? Ha valami hibát találtok, vagy ha szerintetek valamit rosszul csinálok, kérlek jelezzétek, és megpróbálom orvosolni. Ennyi elég belőlem, remélem tetszeni fog a rész. :)Xx

Vérfagyasztó sikolyra riadtam fel. Kiugrottam az ágyból, de rögtön elvesztettem egyensúlyomat, s elestem. Egy kisebb átkot elmormoltam miközben tápászkodtam fel, majd lassan megindultam a hang irányába. Felvettem Austint, és nyugtatni kezdtem.

- Shh, most már itt van apu, minden rendben – suttogtam és lassú táncot lejtettem, ringatva őt. A sírása kezdett alábbhagyni, mígnem a fejét ráhajtotta a vállamra, s elaludt. Túl fáradt voltam, hogy az ő ágyába fektessem vissza, így magam mellé tettem, gondosan betakartam, s rövid idő múlva én is álomba szenderültem.

- AAAA

- Fogd be Louis, fel fogod ébreszteni Austint – ültem fel álmosan.

- Te fogd be! – monda durcásan, és eljátszotta, hogy megsértődött.

- Megyünk ma valahová?

- Nem, de én és Eleanor moziba megyünk, a fiúk pedig nem tudom mit csinálnak, de nem lesznek itthon – mondta, én pedig borzalmasan megörültem a híreknek.

- Tehát, ez azt jelenti, hogy én és Austin egyedül leszünk itthon? – kérdeztem izgatottan.

- Aham. Figyelj Hazz, Eleanor meg akarja ismerni Austint, úgyhogy a film után majd idehozom őt, oké? – bólintottam, és ő folytatta – Megyek, ne hiányolj majd annyira! – mosolygott rám.

- Megpróbálom – válaszoltam, ő kiment, majd egy ajtócsapódást hallottam, ami jelezte, hogy elhagyta a házat. Austin még aludt, így levittem őt, és lefektettem magam mellé a kanpaéra, majd bekapcsoltam a tévét, s valami tinilányokak való sorozatot kezdtem nézni. Kint még sötét volt, nem tudom a fiú miért mentek el ilyen korán.

Kinyitottam a szememet, és lenéztem Austinra, aki még mindig mellettem aludt, csak a másik oldalamon. Összeráncoltam a szemöldökömet. Valószínűleg felkelt, és utána visszaaludt – ahogyan én is - , hiszen másképpen teljesen lehetetlen a sztori. Sok gondolat motoszkált a fejemben. Például anya és Gemma. Vajon mit szólnak majd Austinhoz. Holnap el mondom majd nekik, ha nem felejtem el.

Emlékszem mikor először találkoztam a kislánnyal. Milyen szívtelen emberek azok, akik a buszmegállóban hagynak egy ártatlan, aranyos kislányt?

- Apu? – megugrottam egy kicsit, mikor meghallottam Austin édes hangját, ami visszarángatott a valóságba.

- Mi a baj Muffin? – kérdeztem, és betakartam mindkettőnket.

- Aludtál és hiányoztál nekem – mondta. Megpusziltam a homlokát, ő pedig a mellkasomra hajtotta a fejét.

- Bocsánat Kicsim. Korábban keltem, mint gondoltam. Szeretnél még aludni? – kérdeztem, s reménykedtem, hogy a válasz egy „Nem” lesz.

- Nem, a játékaimmal akarok játszani!

- Még csak most keltél fel, és máris a játszani szeretnél? – csodálkoztam el. Nekem alig van erőm felkelni, kis erőt átadhatna nekem.

- Igen!

- A gyerekeknek sok energiájuk van – motyogtam, majd követtem Austint a szobájába. Mikor beléptem a szobába, ő már a szőnyegen ült, és türelmetlenül várt rám. Leültem mellé, megpusziltam a homlokát, és megragadtam egy babát.

- Hé! Az a kedvencem! – kiáltott fel, mikor megpillantotta a játékot, a kezemben.

- Szeretnéd te, Kincsem?

- Nem. Nyugodtan játssz vele te. Csak azért engedem meg neked, mert az apukám vagy, és szeretlek – magyarázta rám sem pillantva. A szívemet melegség öntötte el, és elmosolyodtam.

R.I.P

Szintén nem résszel jöttem, de úgy érzem, hogy ez megérdemel egy bejegyzést. A Channel 4 készített egy videót a "directionerekről". Ebben a videóban úgy mutat be minket, a One Direction rajongókat, mintha megszállott őrültek lennénk. Az egyik lány szájából elhangzik az, hogy már 64 alkalommal találkozott a fiúkkal. De nem ám úgy, hogy elment egy koncertre, egy dedikálásra! Nem, követte őket a hoteljukig, ott várakozott, követte őket mindenhová. Szerény véleményem szerint az ilyen nem directioner. Az ilyen csak tönkreteszi a fiúk életét. Az igazi rajongók nem csinálják ezt, s ehhez hasonlókat. Mi elfogadjuk, hogy van magánéletük. Remek zenéket csinálnak, hallgathatjuk az angyalian csengő hangjukat, nevethetünk a vicces videókon, amiket megosztanak velünk. De ők is szeretnének pihenni, a barátaikkal lenni, vagy csak egy nyugodt sétát tenni a városban, anélkül, hogy az őrült "rajongók" nem támadják le őket. Liam elmondta, hogy ő, és a fiúk tudják, hogy az igazi rajongók nem ilyenek. A dokumentumban szó van Larry Stylinsonról is, ami megbántott pár lányt, és megölték magukat. Pár lány... ez pontosan 42 directioner, akik eltávoztak közölünk. Ez megrázott mindenkit, most az egész fandom gyászol. Nyugodjanak békében. 
A dokumentumból természetesen kifelejtették azt, ahogyan szavazunk a fiúkra, hogy megnyerjék a díjakat, és láthassuk a csodás mosolyukat, ahogyan mi is ugyanúgy örülünk, ahogyan ők, mikor megnyerik, mikor harcba szállunk az utálkozókkal, és még sorolhatnám. Csak ennyit szerettem volna mondani. 

Ahoj! Eltávolítottam a szavazást oldalról, mert már biztos, hogy megnyitom a blogot. Ha elkészülök vele, akkor majd kiírom a linket. Nem úgy terveztem, hogy mind az öt fiú szerepet kap benne, csak Harryvel és Niallal fogtok benne találkozni.
Aki ismer, az tudja, hogy én nem az a típus vagyok, aki öt percnél tovább nyugodtan tud csücsülni a fenekén. Nekem mindig kell csinálnom valamit, ezért kerestem angol fanfictionokat, és majd meglátom, hogy az iskola mellett mennyi szabadidőm lesz, és ha jut rá időm, akkor elkezdek még egy blogot fordítani, persze csak ha olvasnátok. Öt blogot gyűjtöttem össze, aminek tetszik az alapötlete. Belinkelem a trailereket, és boldog lennék, ha kommentben megírnátok, hogy ti melyiket olvasnátok szívesen. Persze nem biztos, hogy jut rá időm, de szerintem bele fog férni a hétköznapjaimba. Csak kedden vagyok elfoglalt... hát igen, nyomi vagyok, tudom. Tehát, itt vannak a videók:

                                                         Forgetting you - Elfelejteni téged

Titanium - Titán

Runaway - Szökevény

Help me to grow up - Segíts felnőni

Radioactive

6.rész

Igen, élek még. Tudom, hogy nem volt rész, és nagyon sokat késtem vele, de nyár van. Kitettem oldalra egy szavazást, és örülnék, ha szavaznátok. A megjegyzéseknek és a pipáknak még mindig örülök, és legalább ti tegyétek széppé ezeket a borzalmas, meleg hétköznapokat. Remélem tetszik. Jó olvasást!:)Xx

 - Gyerünk Austin, ha nem kérsz bocsánatot a csikiszörny el fog jönni hozzád! – fenyegettem a kislányt, aki – látva, hogy idegesíti ír barátunkat - Niallt az én nevemen szólította.

- Nem, mert akkor ő nyer! – duzzogott.

- Én már bocsánatot kértem! – védekezett Niall, de Austin megrázta a fejét.

- Ő is bocsánatot fog kérni.

- Nem, nem fog – motyogta Niall, én pedig megforgattam a szememet. Mindketten nagyon makacsok.  – Ma van egy fotózásunk – emlékeztettem Niallt.

- Tudom – mondta. Bólintottam, és felvettem Austint.

- Hová megyünk, apu?  - kérdezte a kislány, mintha nem is hallotta volna a beszélgetésünket Horannel. A fürtjeimmel kezdett játszadozni. Egy puszit nyomtam a kicsi orrára, ami nevetést csalt ki belőle, és szégyellősen belefúrta az arcát a vállamba.

- Egy fotózásra megyünk, Kicsim.

- Az micsoda?

- Nos… hát elmész a stúdióba, és öhm… fotókat készítenek rólad – ennél bővebb választ nem tudtam adni, és ő csak zavartan nézett rám.

- Rólam is készítenek majd?

- Hát, az attól függ, hogy hogyan fogsz viselkedni – mondtam komolyan, ő bólintott és visszahajtotta a fejét a vállamra.

- Mehetünk? – kérdezte Liam, mi pedig bólintottunk, de én még előtte gyorsan elfutottam Austin táskájáért, amiben a dolgai vannak.

A stúdióban letettem a kislányt a földre, de megfogtam a kezét.

- Fiúk! Most valaki megmutatja nektek az öltözőt, majd mikor átöltöztetek, gyertek vissza, és kapjátok majd a további instrukciókat – mondta talán a fényképész. Nem vagyok benne teljesen biztos, mert nem mutatkozott be. Egy nő meg is mutatta az öltözőt. Azt mondta, vigyáz Austinra amíg elkészülök. Nem igazán bíztam benne, de muszáj volt odaadnom neki. Mikor már a ruha is tökéletesen mutatott rajtam, és a hajamat is megcsinálták, kimentem a folyosóra, ahol a nőt, akinek adtam Austint, pánikolva ácsorgott. Nem volt mellette Austin, ami miatt rögvest aggodalom tört rám. Odamentem hozzá, mikor meglátott, megijedt.

- Hol van Austin?  - néztem körbe.

- É-én nem.. nem tu-tudom – dadogott, majd megköszörülte a torkát – E-elmentem, hogy ho-hozzak neki egy kis rá-rágcsálnivalót, s mire visszaértem, már eltűnt  - a szívem megállt, az szemeim pedig kikerekedtek.

- Azt akarja mondani, hogy egy 3 éves kislány egyedül mászkál ebben a hatalmas stúdióban, anélkül, hogy valaki figyelne rá? – kiabáltam, ő lehajtotta a fejét, és nem győzött bocsánatot kérni.

- Mi történt haver? – kérdezte Zayn a hátam mögül, így szembe fordultam vele.

- Austin eltűnt – válaszoltam. A hangom dühvel teli volt.

- Segítsek megkeresni?

- Nem kell. Megoldom egyedül – mondtam. ÉN akartam megtalálni. Nem akartam, hogy valaki más előbb bukkanjon rá. Körbe forgolódtam, a tenyerem izzadni kezdett. Megnéztem a stúdió minden kis zugát. Senki sem figyelt rám, vagy a kétségbeesett kutakodásomra. Hirtelen megálltam, mikor meghallottam egy halk szipogást. Lassan a hang felé lépkedtem, befordultam a sarkon, s megláttam Austint. Rögtön felé rohantam, ő pedig valószínűleg meghallotta a lépteimet, ugyanis felém fordítottam könnyes arcát. Felém nyújtotta a kezeit, én letérdeltem mellé, és az ölembe vettem. Olyan szorosan ölelt magához, mintha az élete múlna rajta.

- Elvesztem apu – sírta. Megsimítottam a hátát, általában ez egy kicsit lenyugtatja.

- Shh, Szívem. Már megtaláltalak, és most már biztonságban vagy. Ne aggódj! – suttogtam, és megpusziltam a nyakát. Visszamentem oda, ahol a többiek is voltak. Austin elaludt. A sok sírás lefárasztotta őt.

- Jól van? – tudakolta Louis, én válaszul bólintottam.

- Hál’ Istennek! Kisebb szívrohamom volt – a fiúk elmosolyodtak – A kislányom borzalmas – viccelődtem, de itt volt a munka ideje. A fotós elkezdte darálni, hogy mit kell tennünk, milyen pózba álljunk és hasonlók.

- Uh, Harry, le tudod ültetni a kislányt a kamera mellett lévő kanapéra, így egész idő alatt láthatod őt – odavittem Austint a piros bőrkanapéhoz, és óvatosan lefektettem rá. Nyomtam egy puszit a homlokára, s visszasiettem a fiúkhoz. 

Novella 1.

Helló belló, vajas kenyér! Hoztam egy novellát. Nem One Direction, és nem is fordítottam, hanem az én kis fejecskémből pattant ki. Ezzel olvassátok. Remélem tetszeni fog, véleményeket kérek! Jó olvasását. :)Xx

A szoba koszos, fehér falai bámulnak vissza rám. Minden csendes, csak a könnycseppek koppanása zavarja meg néha a nesztelenséget. Csakis Rá tudok gondolni. Vajon, most jobb helyen van? Vajon én is hiányzok neki? Miért tette? Hirtelen ötlettől vezérelve, komótosan felállok az ágyról, ujjaimat rácsúsztatom a rézből készült kilincsre, és kilépek az utcára. Itt már nincsen olyan csend, mint bent a lakásban. A madarak csicsergésétől, az emberek nevetésétől és az autók motorjainak hangjától zeng minden. Ha az ember boldogtalan, nem igazán szeret kimenni mások közé, akik felhőtlenül boldogok. Nem is biztos, hogy boldogok, talán boldogtalanabbak, mint te, mégis úgy érzed, a világ összes szomorúsága a te lelkedet nyomja. Néhányan megbámulják igénytelen kinézetemet, de ez engem nem igazán zavar. Számomra most nem az a legfontosabb, hogy úgy ragyogjak, hogy mindenki megirigyeljen. Számomra most az a fontos, hogy visszakapjam Őt. Az eszem tudja, hogy ez lehetetlen, de a szívem akarja, így minden erőmmel azon fogok dolgozni, hogy legalább még egyszer magamhoz ölelhessem, miközben érzem csodás illatát. Azzal, hogy itt hagyott, a szívemet is magával vitte. Most már csak egy robot vagyok, érzelmek nélkül. Elérkezem a hatalmas épülethez, ahová igyekeztem. Bemegyek a már jól ismert 357-es szobába. Külsőm most nem passzol a teremhez. A szobában a falak élénk zöldek, színes képekkel, narancssárga fotelokkal. Úgy érzem, hogy most először nem illek ide. Fekete, halálfejjel díszített felsőm, fekete, szakadt farmernadrágom, szintén fekete bakancsom, és sötétbarna válltáskám. Ide mindig vidáman jöttem, jöttünk. Tisztán emlékszem a napra, mikor hatalmas mosollyal az arcán közölte velem, hogy megvette a termet, hiszen mindig ide jártunk, akkor legyen hivatalosan a mienk. Még aznap kifestettük kopár falait, egy vidám színre, majd elmentünk vásárolni bútorokat. Az igazat megvallva fogalmam sincs, miért is jöttem most ide. Tekintetem, a sarokban álló gitárra vezetem. Odalépkedek hozzá. Lépteim hangja tölti be a szobát. Kezembe fogom a hangszert, lefogom az első akkordot, és játszani kezdek. Játszani kezdem a mi dalunkat. A gitár hangja felcsendül, ezzel elrepítve engem egy mások számára teljesen ismeretlen világba. Egy olyan helyre, ahol minden gyönyörű, a saját világomba. Három percig felhőtlenül boldog lehetek. Majd az utolsó pengetéssel véget ér a dal, ezzel visszataszítva a sötét valóságba. Még egyszer körbenézek a szobában, ahol életem eddigi legszebb dolgai történtek velem. Ha valaki belép ide, semmit nem fog érezni a szívében, de ha én idejövök olyan, mintha a mennyországba léphetnék. Ezt más soha nem fogja megérteni. Kezeimmel végigsimítok a sötétbarnán pompázó gitáron, majd távozok. Kilépek a szmogtól szennyezett Sydney macskaköves utcájára. Utam a temetőbe vezet. Hozzá jöttem. El kell mesélnem neki, hogy jártam a Mi helyünkön. El kell neki mesélnem, hogy még mindig képtelen vagyok beletörődni. Leülök a sírjával szemben lévő padra, amiről a festék már jócskán lekopott. Visszagondolok a napra, amikor a mesés életemből egy életnek nem nevezhető valami lett.

Reggel, az Ő csókjára ébredtem, aminek köszönhetően a napom csodásan kezdődött. Hirtelen egy kávétól, és friss reggelitől illatozó tálcát nyomott az orrom alá. Meglepett vele, nem arról volt híres, hogy reggelit készítsen.

Együtt elfogyasztottuk a tálcán felkínált finomságokat. Előző éjszaka elterveztük, hogy elmegyünk a városba, és veszünk ajándékot az anyukájának, akinek aznap volt a születésnapja, de furcsa módon nem akarta. Azt mondta, majd elintézi egyedül. Magyarázatot nem adott, és kérdezősködésem látszólag feldühítette, így jobbnak láttam, ha otthon maradok. Hosszasan megölelt, fülembe súgta a szót, amit imádtam hallani. „Szeretlek.” Hosszas csókban forrtunk össze, majd gyors léptekkel távozott. Láttam rajta, hogy valami nyomja a lelkét. Azon törtem a fejem, hogyan vidíthatnám fel. Semmi sem jutott eszembe. Leültem a fehér, bőrből készült kanapéra, és bedugta a fülhallgatóm. Minden porcikámat átjárták a dallamok. Kis idő után kaptam egy üzenetet Tőle. Azt írta, menjek a kis termünkbe, és még egyszer tudatta velem, hogy szeret. Elindultam hát, ahogyan kérte. Az ég felhős volt, majd az eső lassan szemerkélni kezdett. Az időjárás hamarabb tudomást szerzett a rossz hírről, és könnyeket hullatott. Benyitottam a szobába. Az eső kopogásán kívül, teljes csönd volt. Nem volt ott. Csak egy levelet találtam a kanapén. Odamentem hát, leültem, és olvasni kezdtem a gyönyörű kézírást.

Nem is tudom, mit kéne mondanom… Talán azt, miért hagytam itt ezt a levelet. De előtte meg kell ígérned, egy könnycseppet sem fogsz hullajtani. Nem érdemes. Egy héttel ezelőtt, amikor mondtam, hogy elmegyek az orvoshoz. Emlékszel? A kórházba mentem. Az orvos azt mondta, ki szeretnének vizsgálni. Rutinvizsgálat. Így engedelmesen el is mentem. Neked azt mondtam, minden rendben, igaz? Kérlek, bocsáss meg… Nem akartam, hogy miattam aggódj. A doktor azt mondta súlyos daganatot találtak a fejemben. Fél évem van hátra. Azóta minden nap, csak azon járt az agyam, hogy csak fél év… De hiszen, akkor itt kell, hogy hagyjalak téged. Én ezt nem akartam. Nem engedhettem a betegségnek, hogy ledöntsön a lábamról. Úgy fogtam fel, mintha ez egy háború lenne. A daganat és az én háborúm. Nem engedhettem a daganatnak, hogy győzzön. Amikor ezt olvasod, én már odafent leszek, és figyellek téged, rendben Hercegnőm? Mostantól biztonságban vagy, mert vigyázok rád. Senki sem bánthat többé. Csak azt sajnálom, hogy nem csókolhatlak meg még egyszer, hogy nem láthatom gyönyörű, barna szemedet, hogy nem érezhetlek. De tudnod kell, örökké szeretni foglak. Remélem nem haragszol amiért ezt tettem. Ugye, nem baj? Nagyon sajnálom. Nem tudtam tovább úgy élni, hogy tudom, hogy nem sokára meghalok. Lehetetlen. Nehogy megpróbálj utánam jönni! Oké? Rád még vár egy szerencsés srác, aki majd egy szép napon a férjed lesz. Én is ott leszek azon az esküvőn, megígérem. Majd vigyázok el ne ess, mert tudjuk milyen kis ügyetlen vagy. És a fiú, akivel majd boldogan fogsz élni… tudom, hogy remek ember lesz. Mennem kell, az angyalok már várnak. Ne feledd, amit most mondtam neked. Mindig a Hercegnőm leszel, s miután a te időd is lejár – jó sok év múlva – együtt vigyázhatunk majd a gyermekeidre. Ne sírj, kérlek. Minden rendben lesz. Isten úgy döntött, hogy nekem nincs olyan sok időm, mint a többi embernek. Még egyszer sajnálom. Szeretlek.

Ryan

Minden emlék, amit Vele töltöttem eszembe jutott, mióta nincs velem. Még mindig nem fogtam fel. Miért? Miért őt vette el az Úr? Előkotrom a zsebemből a kis cetlit, amire a búcsút írta. Már milliószor végigolvastam, de még mindig várok rá, hogy valaki felébresszen ebből a rémálomból. Nem is akárki, hanem Ő. A könnyáztatta papírost leteszem a sírjához. Nem akarom megint elolvasni. Azt szeretné, ha boldog lennék, de meg kell értenie… lehetetlent kér. Hazaindulok. A gondolataim ismét csak Rajta járnak. Lelépek a járdáról, mikor hangos dudaszó üti meg a fülem, elfordítom a fejemet, és meglátok egy felém közeledő buszt. Megijedek, felsikítok, majd egy simítást érzek a karomon. Kinyitom a szemem, és meglátom Őt. „Minden rendben? Rosszat álmodtál?” Kérdezi. Nem akarom elhinni. Valóban csak egy álom volt. Boldogan a karjaiba vetem magam. Ő megcsókol, majd behoz egy tálcát, tele finomsággal. Azokkal a finomságokkal, amik az álmomban is voltak. Rossz érzésem támad. „Megyünk ajándékot venni?” Kérdezem félve. Ő megrázza a fejét. „Egyedül akarok menni” A szívembe mintha csak tört döftek volna. Nem engedhetem neki. Nem hagyhatom. De Ő megölel, elmondja, hogy szeret, megcsókol, s elsiet. Utána futok, de Ő már rég elhajtott az autójával. Megkapom az SMS-t…  

5.rész

Helló! Késtem, tudom, és nagyon szégyenlem is. De nyár van, amit nem a laptop előtt töltve akarok eltölteni, így kimozdultam itthonról, erre beteg lettem. Tapsot érdemlek... És egy meglepivel is készülök, de nem számítsatok nagy dologra. Ezt a részt is este fordítottam, tehát valószínűleg lesz benne egy-két hülyeség. Ja, és van fejléc! Szép lett nem? Még egyszer köszönöm Ninának.  Nem untatlak titeket, remélem tetszik a rész. :)Xx

- Fiúk! Gyertek, és csináljunk egy twitcamot! –kiabált Liam. Sóhajtottam, majd leültem az említett mellé. Így tettek a többiek is. Liam elindította, és hirtelen felbukkantunk a képernyőn. A nézők száma azonnal növekedni kezdett.  – Végre rá tudtam venni őket, hogy csináljunk egy twitcamot. Minden amit kértem, egy twitcam – magyarázta Liam a nézőknek.

- Így is úgy is unatkoznék – rántottam vállat.

- Egyetértek – mondták a srácok is, Payne barátunk pedig csak sóhajtott. Válaszoltunk a kérdésekre, amiknek nagy része az volt, hogy azt kérték tőlünk, hogy kövessük őket vissza, mert azzal jobbá tennénk a napjukat.

- Nem tudok aludni – mondta egy hang, így mindannyian a lépcső felé fordultunk. Odamentem Austinhoz, és felvettem. Fogta a kezében a mackóját, és a kis rongyát. Visszamentem a kanapéhoz, leültem, Austint pedig az ölembe ültettem.

- Kijött az ijesztő szörnyeteg Harry ágya alól? – duzzogott Niall, így elérve, hogy mindenki rá figyeljen.

- Niall, próbáljuk megtanítani neki, hogy NINCSENEK szörnyek – világosította fel Liam Niallt.

- Oh, bocs – Austin a ráhajtotta a fejét a mellkasomra, és bevette a hüvelykujját a szájába. Belepusziltam a hajába, és lassan simogatni kezdtem a hátát. Leeyum felénk fordította a kamerát, hogy a rajongók láthassák Austint.

- Ő Austin. Mindannyian ismeritek őt. – mondta Louis, majd Austinra mutatott. Ő pedig rámutatott a laptopra.

- Az a lány úgy néz ki, mint én.

- Az te vagy! Butus – mondtam. Felkacagott, megfogta a kezem, és játszani kezdett vele. A tenyerét az enyémhez rakta. Nagy különbség volt.

- Aludni akarok! – nyafogott Zayn.

- Oké, akkor menj! – mondta Liam, Zayn pedig így cselekedett. Én csak ültem ott, és unatkoztam.

- Megyek, keresek valami rágcsálnivalót – felálltam, Austint pedig leültettem a kanapéra.

- Veled akarok menni, apu! – duzzogott Austin. Elmosolyodtam, felvettem a karjaimba, majd a konyhába mentünk.

- Milyen nasit szeretnél Muffin?

- Egy muffint! – ugrándozott vidáman a karjaimban, de én megráztam a fejem.

-  Ahhoz már késő van – nem sokáig foglalkoztatta az ügy, a kezébe vette a nyakláncomat, amin egy papírrepülő medál lógott, s azt kezdte vizsgálni, én meg csak álltam ott, és azon gondolkoztam, mit kéne neki enni adnom, ami nem tartja fent egész éjjel.

- Egy szivárvány sütit akarok, színes csillagokkal és sóval. – mondta hirtelen.

- Sóval? – csodálkoztam.

- Aham - mondta majd belefúrta fejét a nyakamba álmosan.

- Miért só? – ültem fel a konyhapultra.

- Azért mert… nem tudom! – felemelte a fejét, majd kis karjaival ölelte át a nyakam. Felkuncogtam, majd levettem a polcról egy doboz kekszet, és adtam Austinnak egyet. Lenyelte, majd köhögni kezdett, amitől rögvest kétségbeestem.

- Jól vagy babám? – kérdeztem bepánikolva, ő pedig bólintott.

- Nem szeret többé a sót – suttogta.

- Legalább megtanultad a leckét. Legközelebb majd nem rágsz olyan gyorsan – vicceltem, ő pedig elmosolyodott rajta. A mosolyt egy ásítás követte.  – Valaki fáradt – visszatettem a kekszes dobozt a szekrénybe, majd visszasétáltam a nappaliba, ahol Liam épp akkor fejezte be a twitcamot.  – Megyek, elaltatom – mondtam, bólintott, én pedig felmentem az emeletre.

- Ott van egy szörny az ágy alatt! – mondta Austin, és szorosabban ölelt – Meg fog enni, apu – belenéztem a gyönyörű szemeibe, amikből félelem csillogott. A könnyek patakként folytak le az arcán, miközben azt ecsetelte, mit fog tenni vele a szörny, ha egyedül marad a szobában.

Odamentem az ágyhoz, és leültem Austin mellé.

- Nincsenek szörnyek. Megígérem, hogy biztonságban vagy, Drágám – behúzta a nyakát, félve, hogy történni fog valami rossz. Az ölembe vettem, és simogatni kezdtem a hátát, hogy megnyugodjon. Megpusziltam az arcát, s visszafektettem, majd gondosan betakartam.

- Nem akarom, hogy itt hagyj!

- Nem is hagyjak, szépség! Itt fogok vigyázni rád, amíg alszol. – végigsimítottam az arcán – Senki sem bánthat – hamarosan elaludt. Megpusziltam még egyszer, majd letöröltem az utolsó könnycseppet az arcáról. Megragadtam a telefonom, és lementem, ahol csak Louist találtam. Leültem mellé a kanapéra.

- Jó apuci vagy, Hazza! – mondta játékosan.

- Kell mennünk valahová holnap?

- Azt hiszem Paul azt mondta, hogy egy fotózásra – mondta, én pedig felsóhajtottam – Miért?

- Austinnal akartam tölteni a napot.

- Ne aggódj, lesz még rá lehetőséged.

- Tudom. Megyek, lefekszem. Szép álmokat!

- Jó éjt! – felmentem, és ügyelve arra, hogy ne ébresszem fel Austint befeküdtem az ágyba, és rögtön el is nyomott az álom. 

4.rész

- Hé, Harry! – kiáltotta valaki a nevemet. Megfordultam, és láttam egy nagy tömeg paparazzit. Megforgattam a szememet, és visszafordultam a srácokhoz és Austinhoz.

- Annyira elegem van! – nyavalygott Niall.  Az MSG felé sétáltunk. Ez volt az első alkalom, hogy felléphettünk a Madison Square Gardenben. Mindenki magában tartotta az idegességét, de Niallnak ez megint nem sikerült.

- Éhes vagyok! – kiabált a fülembe Austin, a sikítozó lányok miatt. Ráemeltem tekintetem, s láttam, hogy választ vár tőlem.

- Kapsz majd enni, ha beértünk az öltözőnkbe, kicsim – válaszoltam. Előrefordult, majd a hüvelykujját visszatette a szájába.

- Mit kell itt tennie egy srácnak, hogy kapjon végre pizzát! – kiabált Niall. Nagyon izgatott volt. Hallottam, hogy néhány rajongó felkuncogott a megjegyzésén. Liam úgy gondolta, hogy jó móka lenni sétálni egyet a Madison Square Gardenben. Őrült volt, hogy azt gondolta, sétálgathatunk kedvünkre úgy, hogy nem vesznek észre minket. Szerencsére a biztonságiak is velünk voltak.

- Igen! – kiáltottam, mikor végre megláttam az épületet. Szent királyi mogyoró, ez hatalmas!

- Úristen! Louis! Tényleg itt vagyunk! – sikított Niall.

- Ez óriási! – ámult el Louis is. A rajongók mindenhová követtek minket. A szituáció egyszerre volt kínos és furcsa. Próbáltunk néhány rajongót arrébb tolni, hogy bejussunk a stadionba. Ahogy egyre közelebb értünk, mintha az épület nőtt volna, egyre hatalmasabb lett.

- Harry, Austin is látja ezt az emlékezetes pillanatot? – kérdezte Niall. Bólintottam, és vetettem egy pillantást Austinra, aki nem vette le a szemét az épületről. Végre, beértünk a stadionba. Még több biztonsági őr csatlakozott hozzánk, és – óvatosan – eltolták a lányokat tőlünk. Megálltunk, de Niall rögtön körbe kezdett szaladgálni, és ordibálni, és úgy hangzott, mintha valamilyen – még fel nem fedezett – nyelven kiabálna. Liam nyugtatta le.

- Az öltözőtök erre van – mondta egy srác, aki ott dolgozott, és intett, hogy kövessük őt. Mi úgy tettünk, de hirtelen megtorpantunk. Megfordult, szembe velünk. – Nem vagyok idióta. Ki ragasztott egy papírt a hátamra, azzal a szöveggel, hogy „Rúgj Meg”?  - mondta, majd letépte a hátáról a papírt, s felénk mutatta. Mindegyikőnk ártatlanul állt ott, és gondolkodtunk, ki lehetett az. Én Niallra néztem, Niall Liamra, Liam Zaynre, Zayn Louisra, Louis pedig rám.

- Ő volt! – mondtuk egyszerre, egymásra mutogatva.

- Éretlen gyerekek – motyogta a srác, Niall pedig bedilizett ettől a megjegyzéstől.

- Oké, én voltam – mondta két nevetés között. Mindannyian úgy néztünk rá, mint egy őrültre.

- Lejárt vicc – mondta Austin, majd tovább mentünk.

- Hey! Megbántottál! – motyogta Niall, én pedig felnevettem. Besétáltunk az öltözőbe. Letettem Austint, ő pedig odafutott a kanapéhoz, és elővette a színezős könyvét a hátizsákjából. Csendben színezgetni kezdte az ábrákat a vonalakon kívül. Ki hibáztatná? Még csak három éves.

- Hétre készüljetek el! – mondta egy ember, majd el is tűnt. Megnéztem az időt a telefonomon.

- Ó, ember! Csak két óra van. Van öt óránk! – nyafogott Niall. Sóhajtottam, majd leültem Austin mellé.

- Mit színezel? – kérdeztem tőle.

- Egy kis malackát – mondta, miközben a malacot kékre színezte.

- A malacok nem rózsaszínek szoktak lenni?

- Nem! Egyszer láttam egy kék malacot a tengerparton – mondta, én pedig bólintottam.

- De hogyan került a tengerpartra?

- Ők ott élnek! Buta apu – kuncogott, én pedig elmosolyodtam. Őrült fantáziája van.

- Éhes vagy még, kicsim? – kérdeztem, mire megrázta a fejét.

- Csak kekszet kérek – felálltam, és az ennivalós asztalhoz sétáltam. Természetesen Niall már ott volt. Szerencsére volt keksz, arra az esetre tették oda, ha az idegesség miatt nem tudnák mást enni. Elvettem egy zacskót, és visszamentem Austinhoz. Kibontottam, majd kivettem egyet, és félbetörtem, úgy adtam oda neki.

- Nehogy megfulladj! – mondtam aggódva, miközben figyeltem, ahogy megrágja, majd lenyeli az ételt.

- Nézd! Jól vagyok. Kaphatok egy másikat? – kérdezte, mire én odaadtam neki a másikfelét, és szintén figyeltem, ahogyan megrágja a falatot.

- Mit csináljunk? – motyogta Liam.

- Bújócskázzunk! – mondta Austin, mi pedig belementünk az ötletbe.

*7:00*

Készen álltunk a koncertre. Hallottuk, ahogyan az emberek sikítoznak, és a nevünket kiabálják. Paul kezébe adtam Austint, és a színpadon is odaálltam, ahol láthattam őt. Az első pár dalnál idegesek voltunk, de aztán oldódott a feszültség, és jöttek a tweetek. Liam olvasta az elsőt.

- Tudsz breakelni? Nem tudom, nézzük meg! – letette a mikrofonját, és elkezdett break táncolni, a rajongók pedig még nagyobb sikításban törtek ki.

- Tudsz hátraszaltózni? – olvasta Zayn – Nem tudom, tanultam, de egy kis ideje nem csináltam már – csodák csodájára, megcsinálta!

- Megtaláltam Kevint – olvasta Louis, majd a közönség felé fordult – HOL?

- Tudsz balettozni? – olvastam, majd elkezdtem körbeforogni. Kinéztem, és láttam, hogy Austin is táncol. Kifutottam, megfogtam a kezét, s visszaszaladtam vele a színpadra. A közönség amint meglátta, olvadozni kezdett. – Mondd el, hogy hívnak drágám! – odatartottam a mikrofont a szája elé.

- Austin – mondta, erre mindenki megint olvadozott. Megfogtam a kezét, és körbetáncoltattam.

- Menjünk a McDonald’s-ba! – mondta Niall, miután vége lett a koncertnek. Egyetértettünk vele.

- Gyerekmenüt kérek – tudatta a kiszolgálóval Austin, miközben leadtuk a rendelést. Nem hiszem el, hogy a Madison Square Gardenben játszottunk. Soha nem felejtem el ezt az estét. 

3.rész

Helló! Meghoztam a 3. részt, ami már sokkal hosszabb, mint az előző volt. Egy kicsit nehéz volt fordítani, mert sok volt benne a szóismétlés, amit próbáltam kikerülgetni, remélem sikerült. Nagyon örülnék a pipáknak, véleményeknek és a feliratkozóknak. Jó olvasást! :)Xx

Hangokra keltem.

- Annyira aranyos!

- Hogyan tudna Simon nemet mondani?

- Mindenképpen meg kell tartanunk őt.

- Előre látom, hogy Harry el fogja rontani őt.

Kinyitottam a szemem, és megláttam, hogy a fiúkat ágyamon ülnek, és bámulnak engem. Éreztem, ahogy Austin szuszogott a karomban.

- Reggelt, Haz! - köszönt Louis.

- Reggelt! – motyogtam álmosan.

- Fel kell kelnünk! Emlékszel? – kérdezte Liam, én pedig egy értelmetlen fejjel válaszoltam – Simon beleegyezése – mondta unottan.

- Oh, tényleg! – Ránéztem Austinra, aki még békésen aludt a kezemben. Önkéntelenül mosoly kúszott arcomra – Annyira aranyos – mondtam, a fiúk száját pedig egy halk kuncogás hagyta el. Niall elvette tőlem a kislányt, így el tudtam menni felöltözni. A fürdőben voltam, mikor meghallottam Austin csilingelő hangját.

- Hol van Hazza apu? – kérdezte, mire megint csak elmosolyodtam.

- Nemsokára visszajön – válaszolta Niall. Gyorsan magamra kapkodtam a maradék ruhámat, majd visszasétált a szobámba. Austin feltartotta a kezeit, jelezve, hogy vegyem fel őt. Felemeltem, majd az ölembe ültettem.

- Kapott enni? – Niall bólintott. A srácok beszélgettek, míg én próbáltam Austint nevetésre bírni. Megérintette a hajam, majd egy „Whoa” hagyta el a száját, mire én felnevettem. Játszani kezdett a hajammal. Megragadtam a karját, és lengetni kezdtem a levegőben, ő pedig kuncogni kezdett. Bingó!

- Azt kell mondanom, ti ketten jöttök ki a legjobban – mondta Zayn, és igazán jól esett a kijelentése, így elmosolyodtam. Austin megcsípte a gödröcskéimet, miközben ő is mosolygott, így óvatosan én is belecsíptem az övébe. Csak akkor fedeztem fel, hogy neki is vannak.

- Ti ketten elválaszthatatlanok vagytok. Soha nem hagyjuk, hogy Simon elvegye őt tőlünk! – kiáltotta Louis. Austin furcsán nézett Louisra, ezért mindenki nagy nevetésben tört ki.

- Induljunk – tanácsolta Zayn. Bólintottam, és az ajtóhoz sétáltam. Louis önként felajánlotta, hogy vezet, így most nem kellett ezen veszekednünk. Austint az ölembe ültettem, és becsatoltam magam. A vékonyka testét szembe fordítottam magammal. Megfogtam a kis karjait, és játszani kezdtem velük.

Besétáltunk Simon irodájába. Ő éppen a – azt hiszem – teáját szürcsölgette, majd ránk emelte tekintetét. Mikor észrevette Austint a karomban, a szemöldöke egybeszaladt.

- Ki ez? – kérdezte a csöppség felé bökve.

- Nos, pont ezért vagyunk itt – mondta Liam.

- Azért, hogy megkérdezzétek, ki ő?

- Nem! Nem azért! Tudjuk ki ő! – magyarázta Niall, én pedig próbáltam visszatartani a nevetésem.

- Eláruljátok nekem? – kérdezte Simon türelmetlenül.

- Ő Austin – szólaltam meg most én – A buszmegállóban találtam. Egyedül – magyaráztam. Simon bólintott. Eltakartam Austin fülét, és folytattam. – A szülei elhagyták őt – elemeltem a kezeimet a kicsi fülétől.

- Miért vagytok itt? – kérdezte értetlenül.

- Arra gondoltuk adoptáljuk – válaszolt Louis. Simon helyeslően bólintott.

- Oké, fiúk. Megkaptátok a belegyezésemet – azt hittem kiugrok a bőrömből – Csak igent tudok mondani, mert így azok az emberek, akik beképzeltnek tartanak titeket, talán megtisztelnek majd – megköszöntük Simonnak, és leírhatatlanul boldog voltam abban a pillanatban.

A hivatalos adoptálás után visszamentünk a lakásunkba. Leültettem Austint, de rohangálni kezdett, igaz sokszor elesett, de nem nagyon érdekelte. Mi boldogan néztük őt.

- Nem felejtettünk el valamit? – kérdezte Louis. Gondolkodni kezdtünk.

- A méltóságodat?

- Hajápolási termékeket?

- Toy Story maratont?

- Nandos, akciós csirke szárnyak, sült krumplival, és kólával elvitelre? – mindannyian Niallra néztünk. – Mi van? Zayn hajápolási termékeket mondott!  - védekezett Niall.

- Nos, Harry pedig azt mondta, hogy Louis méltóságát – állt ki saját magáért Zayn is.

- Liam pedig Toy Story maratont! – keltem a saját védelmemre.

- Srácok! Arra gondoltam, hogy elfelejtettünk ruhákat venni – mondta Louis, mire mindannyian egyetértettünk abban, hogy Tommonak igaza van.

Sikerült eljutnunk a plázába. Louis mindannyiunkat különböző üzletbe küldött. Miután Austinnak vásároltunk, persze magunknak is beújítottunk pár új ruhát. Én fogtam Austint, míg Louis felsőket keresett nekem, és mindegyikre, amit mutatott rábólintottam.

- Hazza? – szólt Austin, én pedig kíváncsian ránéztem.

- Igen, Szerelmem?

- Fáradt vagyok – dörzsölte meg a szemét.

- Nyugodtan aludj el Kincsem. Nemsokára már az ágyban leszel. – mondtam neki, ő ráhajtotta a fejét a vállamra és lehunyta szemét. Ringatni kezdtem, és előre-hátra lépkedtem, hogy könnyebben elaludjon. Hallottam, halk szuszogását. A fiúk lassan befejezték a vásárlást. Kisiettünk a plázából, kint a paprazzók és a rajongók vártak. Meglepődtem, hogy Austin nem ébredt fel a sikongatásokra és a kiabálásokra. Mindenki arra volt kíváncsi, hogy kit tartok a kezemben, de nem válaszoltam, csak beültem az autóba.

Hazamentünk, átöltöztettem Austint az új pizsamájába, majd lefektettem az ágyba. Megpusziltam a homlokát, a fiúk bejöttek és ők is ugyanúgy cselekedtek mint én, majd kimentek a szobából. Én is átvettem a pizsamám, és befeküdtem Austin mellé. Alaposan megnéztem, hogy nem fog e leesni, majd átöleltem, és lassan én is álomba szenderültem.

2.rész

Sziasztok! Meghoztam a második részt, ami nagyon rövid. :/ Nincs sok hozzáfűznivalóm, remélem tetszeni fog. :)Xx

- Annyira aranyos! – mondta Louis. Bólintottam, s tekintetem a karomban szunyókáló Austinra vezettem.

- Egyetértek – mondta Zayn.

- Egy angyal – mondták mindketten, a lelkemmel pedig örömtáncot jártam. WOOP!

- Köszönöm! – mondtam boldogan. Nevetni kezdtek. Austint óvatosan lefektettem az ágyamba, majd lementem a fiúkhoz, és az Ellen Showt kezdtük bámulni. Sok interjún vettünk már részt, de a nagy álmunk, hogy Ellennél szerepelhessünk.

- Holnap el kell mennünk vásárolni Austinnak. – mondta Louis, mi pedig egyetértettünk vele.

- De először el kell mennünk Simonhoz, és engedélyt kell tőle kérnünk, hogy mi lehessünk hivatalosan a nevelői. – mondta Liam. Oh, igen.

- Igaz – mondtam – Vajon, Simon mit fog szólni hozzá? – gondolkoztam el.

- Talán nem fogja érdekelni, hiszen azzal sem foglalkozott, hogy Louis és Harry képeket töltöttek fel egymás fenekéről a twitterre, így az egész világ megcsodálhatta a hátsójukat. – mondta Zayn, tekintetét köztem és Louis között kapkodva.

- Nos, az egy teljesen másik sztori. – mondtam.

- Igazad van – motyogta Niall.

- Te csak ne beszélj, mert volt egy kép a te popsidról is! – Louis.

- Legalább nekem nem az egész fenekem volt! – érvelt Niall.

- Fiúk! Ne most játsszátok az idióta játékotokat! Mindegyikőnknek nehéz napja volt. Egy gyerek is lakik velünk. Nincs több meztelenkedés Harry, felfogtad? – fegyelmezett minket Liam. Sóhajtottam és bólintottam, jelezve, hogy nem fogok meztelenkedni. Mindegyikőnk egyetértett abban, hogy le kéne feküdnünk, mert másnap hamar fel kell kelnünk…