7.rész

Megérkeztem a résszel! Néztétek a premiert? Elképesztő volt. A következő részben számíthattok majd intenzívebb történésekre, addig marad a cukiság. Az olvasóim száma nem nő. Így elég lehangoló - vagy nem is tudom milyen szó jó erre) írni, mert mindig az az érzésem van, hogy valamit nem jól csinálok. Unalmasan fordítok? Érthetetlen? Ha valami hibát találtok, vagy ha szerintetek valamit rosszul csinálok, kérlek jelezzétek, és megpróbálom orvosolni. Ennyi elég belőlem, remélem tetszeni fog a rész. :)Xx

Vérfagyasztó sikolyra riadtam fel. Kiugrottam az ágyból, de rögtön elvesztettem egyensúlyomat, s elestem. Egy kisebb átkot elmormoltam miközben tápászkodtam fel, majd lassan megindultam a hang irányába. Felvettem Austint, és nyugtatni kezdtem.

- Shh, most már itt van apu, minden rendben – suttogtam és lassú táncot lejtettem, ringatva őt. A sírása kezdett alábbhagyni, mígnem a fejét ráhajtotta a vállamra, s elaludt. Túl fáradt voltam, hogy az ő ágyába fektessem vissza, így magam mellé tettem, gondosan betakartam, s rövid idő múlva én is álomba szenderültem.

- AAAA

- Fogd be Louis, fel fogod ébreszteni Austint – ültem fel álmosan.

- Te fogd be! – monda durcásan, és eljátszotta, hogy megsértődött.

- Megyünk ma valahová?

- Nem, de én és Eleanor moziba megyünk, a fiúk pedig nem tudom mit csinálnak, de nem lesznek itthon – mondta, én pedig borzalmasan megörültem a híreknek.

- Tehát, ez azt jelenti, hogy én és Austin egyedül leszünk itthon? – kérdeztem izgatottan.

- Aham. Figyelj Hazz, Eleanor meg akarja ismerni Austint, úgyhogy a film után majd idehozom őt, oké? – bólintottam, és ő folytatta – Megyek, ne hiányolj majd annyira! – mosolygott rám.

- Megpróbálom – válaszoltam, ő kiment, majd egy ajtócsapódást hallottam, ami jelezte, hogy elhagyta a házat. Austin még aludt, így levittem őt, és lefektettem magam mellé a kanpaéra, majd bekapcsoltam a tévét, s valami tinilányokak való sorozatot kezdtem nézni. Kint még sötét volt, nem tudom a fiú miért mentek el ilyen korán.

Kinyitottam a szememet, és lenéztem Austinra, aki még mindig mellettem aludt, csak a másik oldalamon. Összeráncoltam a szemöldökömet. Valószínűleg felkelt, és utána visszaaludt – ahogyan én is - , hiszen másképpen teljesen lehetetlen a sztori. Sok gondolat motoszkált a fejemben. Például anya és Gemma. Vajon mit szólnak majd Austinhoz. Holnap el mondom majd nekik, ha nem felejtem el.

Emlékszem mikor először találkoztam a kislánnyal. Milyen szívtelen emberek azok, akik a buszmegállóban hagynak egy ártatlan, aranyos kislányt?

- Apu? – megugrottam egy kicsit, mikor meghallottam Austin édes hangját, ami visszarángatott a valóságba.

- Mi a baj Muffin? – kérdeztem, és betakartam mindkettőnket.

- Aludtál és hiányoztál nekem – mondta. Megpusziltam a homlokát, ő pedig a mellkasomra hajtotta a fejét.

- Bocsánat Kicsim. Korábban keltem, mint gondoltam. Szeretnél még aludni? – kérdeztem, s reménykedtem, hogy a válasz egy „Nem” lesz.

- Nem, a játékaimmal akarok játszani!

- Még csak most keltél fel, és máris a játszani szeretnél? – csodálkoztam el. Nekem alig van erőm felkelni, kis erőt átadhatna nekem.

- Igen!

- A gyerekeknek sok energiájuk van – motyogtam, majd követtem Austint a szobájába. Mikor beléptem a szobába, ő már a szőnyegen ült, és türelmetlenül várt rám. Leültem mellé, megpusziltam a homlokát, és megragadtam egy babát.

- Hé! Az a kedvencem! – kiáltott fel, mikor megpillantotta a játékot, a kezemben.

- Szeretnéd te, Kincsem?

- Nem. Nyugodtan játssz vele te. Csak azért engedem meg neked, mert az apukám vagy, és szeretlek – magyarázta rám sem pillantva. A szívemet melegség öntötte el, és elmosolyodtam.