6.rész

Igen, élek még. Tudom, hogy nem volt rész, és nagyon sokat késtem vele, de nyár van. Kitettem oldalra egy szavazást, és örülnék, ha szavaznátok. A megjegyzéseknek és a pipáknak még mindig örülök, és legalább ti tegyétek széppé ezeket a borzalmas, meleg hétköznapokat. Remélem tetszik. Jó olvasást!:)Xx

 - Gyerünk Austin, ha nem kérsz bocsánatot a csikiszörny el fog jönni hozzád! – fenyegettem a kislányt, aki – látva, hogy idegesíti ír barátunkat - Niallt az én nevemen szólította.

- Nem, mert akkor ő nyer! – duzzogott.

- Én már bocsánatot kértem! – védekezett Niall, de Austin megrázta a fejét.

- Ő is bocsánatot fog kérni.

- Nem, nem fog – motyogta Niall, én pedig megforgattam a szememet. Mindketten nagyon makacsok.  – Ma van egy fotózásunk – emlékeztettem Niallt.

- Tudom – mondta. Bólintottam, és felvettem Austint.

- Hová megyünk, apu?  - kérdezte a kislány, mintha nem is hallotta volna a beszélgetésünket Horannel. A fürtjeimmel kezdett játszadozni. Egy puszit nyomtam a kicsi orrára, ami nevetést csalt ki belőle, és szégyellősen belefúrta az arcát a vállamba.

- Egy fotózásra megyünk, Kicsim.

- Az micsoda?

- Nos… hát elmész a stúdióba, és öhm… fotókat készítenek rólad – ennél bővebb választ nem tudtam adni, és ő csak zavartan nézett rám.

- Rólam is készítenek majd?

- Hát, az attól függ, hogy hogyan fogsz viselkedni – mondtam komolyan, ő bólintott és visszahajtotta a fejét a vállamra.

- Mehetünk? – kérdezte Liam, mi pedig bólintottunk, de én még előtte gyorsan elfutottam Austin táskájáért, amiben a dolgai vannak.

A stúdióban letettem a kislányt a földre, de megfogtam a kezét.

- Fiúk! Most valaki megmutatja nektek az öltözőt, majd mikor átöltöztetek, gyertek vissza, és kapjátok majd a további instrukciókat – mondta talán a fényképész. Nem vagyok benne teljesen biztos, mert nem mutatkozott be. Egy nő meg is mutatta az öltözőt. Azt mondta, vigyáz Austinra amíg elkészülök. Nem igazán bíztam benne, de muszáj volt odaadnom neki. Mikor már a ruha is tökéletesen mutatott rajtam, és a hajamat is megcsinálták, kimentem a folyosóra, ahol a nőt, akinek adtam Austint, pánikolva ácsorgott. Nem volt mellette Austin, ami miatt rögvest aggodalom tört rám. Odamentem hozzá, mikor meglátott, megijedt.

- Hol van Austin?  - néztem körbe.

- É-én nem.. nem tu-tudom – dadogott, majd megköszörülte a torkát – E-elmentem, hogy ho-hozzak neki egy kis rá-rágcsálnivalót, s mire visszaértem, már eltűnt  - a szívem megállt, az szemeim pedig kikerekedtek.

- Azt akarja mondani, hogy egy 3 éves kislány egyedül mászkál ebben a hatalmas stúdióban, anélkül, hogy valaki figyelne rá? – kiabáltam, ő lehajtotta a fejét, és nem győzött bocsánatot kérni.

- Mi történt haver? – kérdezte Zayn a hátam mögül, így szembe fordultam vele.

- Austin eltűnt – válaszoltam. A hangom dühvel teli volt.

- Segítsek megkeresni?

- Nem kell. Megoldom egyedül – mondtam. ÉN akartam megtalálni. Nem akartam, hogy valaki más előbb bukkanjon rá. Körbe forgolódtam, a tenyerem izzadni kezdett. Megnéztem a stúdió minden kis zugát. Senki sem figyelt rám, vagy a kétségbeesett kutakodásomra. Hirtelen megálltam, mikor meghallottam egy halk szipogást. Lassan a hang felé lépkedtem, befordultam a sarkon, s megláttam Austint. Rögtön felé rohantam, ő pedig valószínűleg meghallotta a lépteimet, ugyanis felém fordítottam könnyes arcát. Felém nyújtotta a kezeit, én letérdeltem mellé, és az ölembe vettem. Olyan szorosan ölelt magához, mintha az élete múlna rajta.

- Elvesztem apu – sírta. Megsimítottam a hátát, általában ez egy kicsit lenyugtatja.

- Shh, Szívem. Már megtaláltalak, és most már biztonságban vagy. Ne aggódj! – suttogtam, és megpusziltam a nyakát. Visszamentem oda, ahol a többiek is voltak. Austin elaludt. A sok sírás lefárasztotta őt.

- Jól van? – tudakolta Louis, én válaszul bólintottam.

- Hál’ Istennek! Kisebb szívrohamom volt – a fiúk elmosolyodtak – A kislányom borzalmas – viccelődtem, de itt volt a munka ideje. A fotós elkezdte darálni, hogy mit kell tennünk, milyen pózba álljunk és hasonlók.

- Uh, Harry, le tudod ültetni a kislányt a kamera mellett lévő kanapéra, így egész idő alatt láthatod őt – odavittem Austint a piros bőrkanapéhoz, és óvatosan lefektettem rá. Nyomtam egy puszit a homlokára, s visszasiettem a fiúkhoz.