8.rész

Cukorborsóim! Úgy döntöttem, hogy előbb hozni fogom a részt, mert mindannyian írtatok az előző alá kommentet, és mindannyian tetszéseteket fejeztétek ki. Ez a rész már sokkal izgalmasabb lesz, úgyhogy nem is magyarázok tovább. Jó olvasást, remélem tetszeni fog. :)Xx

Austinnal játszottam a nappaliban, amikor hirtelen a csengő kellemetlen rikácsolása töltötte be az egész házat.

- Kinyitom! – futott át a nappalin Liam – Harry, téged keresnek!

- Mindjárt jövök Szerelmem, maradj itt! – simogattam meg Austin fejét, majd az ajtóhoz csoszogtam, és megálltam Liam mellett. Egy férfi, és egy nő várt rám.

- Segíthetek valamiben? – kérdeztem a nem várt vendégektől.

- A lányunkért jöttünk. Austinért – mondta a nő. A szemem tágra nyílt, az állam pedig majdnem a földön landolt.

- Önök hagyták ott a kislányukat egy buszmegállóban! – állapítottam meg sokkos állapotban.

- Mi nem hagytuk ott őt! De most szeretnénk, ha visszaadnád nekünk – mondta a férfi.

- Igaza van! Tényleg nem hagyták ott! Csak akkor magyarázzák meg, hogy mit jelent az „otthagyás”. Mert szerintem pontosan azt, hogy a három, mondom három éves kislányukat ott hagyták egyedül egy rohadt buszmegállóban, mindenféle magyarázat nélkül! – magyaráztam teljesen kikelve magamból.

- Nézd kölyök, nálad van a lányunk, akit szeretnénk visszakapni, úgyhogy add szépen ide! – mondta teljesen nyugodtan az ember, a nyugodtságával, még jobban feldühítve engem.

- Én vagyok a gyámja. Ez az ön hibája.

- Apu! – hallottam meg Austint a hátam mögül. Ó, Istenem, csak ezt ne!

- Hát itt van a mi kicsi lányunk, igen itt van! – gügyögött neki a nő.

- Ő nem a kicsi lánya! – köptem oda a szavakat.

- Igen is az! Én szültem meg! – csattant föl az asszony.

- És el is hagyta őt – válaszoltam gúnyosan.

- Gyere Austy, itt van már a mama – hajolt le Austinért, és nyúlt érte, de én – tőlem szokatlan módon – elütöttem a nő kezét a babámtól.

- Ne érjen hozzá! – sziszegtem, és felvettem Austint, szorosan magamhoz öleltem, és elhatároztam, hogy mindenképpen megvédem őt.

- Ő az én gyerekem! – jött egy lépést közelebb a férfi. Én sóhajtottam, jelezve, hogy ez már unalmas.

- Menniük kéne – szólalt meg Liam.

- Bocsáss meg, de mi addig innen nem mozdulunk, amíg vissza nem kapjuk a lányunkat.

- Azt várhatja! – Austin a nyakamba fúrta a fejét, és éreztem, ahogyan remeg – Különben is! Hogyan találtak rá a házamra?

 - Ki is nyírhatunk téged. Add oda szépen a kislányt – mondta a férfi fenyegető hangnemben.

- Egyszer megkapta. Az öné volt, de eldobta magától! Ő már nem tudja többé ki ön. Soha nem fog már bízni önökben, ilyen tudatlan, és felelőtlen „szülőkben”. Most pedig, kérem, hogy hagyják el a házam környékét is! – mutattam az udvar végében álló kapura.

- Nem – vágták rá egyszerre.

- Ez a mi gyerekünk, add oda nekünk, vagy hívni fogjuk a rendőrséget!  - fenyegetőzött újra a férfi.

- Esküszöm, ha egy ujjal is hozzáér a kicsimhez, feljelentem! – figyelmeztettem.

- Ő a mi lányunk! – jött megint ugyanazzal a szöveggel a nő.

- Nem, figyelembe véve, hogy nem akarták őt.

- Nos, most viszont akarjuk, úgyhogy add. Oda. Nekünk – nyújtotta a kezét a férfi.

- De nem adom oda önöknek! – a pasas próbálta kikapni a kezemből Austint, de félrelöktem őt. - Azt mondtam, ne érjen hozzá!

- Az én gyerekem, hozzá érhetek! – mondta a nő, és ugyanazzal próbálkozott, mint a férje. Odaadtam Liamnek Austint, és a két ember elé álltam.

- Próbáld!

- Mit? – értetlenkedett a fickó.

- Próbáld meg megint elragadni tőlem, nézd meg mi történik – vállat vont, majd még közelebb lépett hozzám. Próbálta elérni a kislányt, aki mögöttem megbújva kapaszkodott Liam lábába. Erőszakosan megütöttem, aminek a hatására a földre került. Mérgesen tápászkodott fel, s indult meg felém, arra készülve, hogy visszaadja nekem, az előbb kapott pofont.

- Kérlek, ne bántsd aput! – hallottam Austint kiáltását. Hallani lehetett a zokogását is. A férfi nem vette figyelembe a kislány kérését, és kaptam tőle egy ütést az arcomba. Az erejétől pár lépést hátráltam, közben próbáltam megtartani az egyensúlyomat. Megkapaszkodtam az ajtófélfába, és letöröltem a számból ömlő vért. A férfivel farkasszemet néztünk.

- Normális esetben nem bántok idegeneket. Csak akkor, ha bántják a családomat, vagy engem – mondtam, és ökölbe szorítottam a kezemet.

- Harry – szólalt meg a hátam mögött óvatosan Liam – Legyél a nagyobb ember, és fejezd ezt be!

- Már az vagyok! – mondtam még mindig az csávó szemébe nézve. Hirtelen megütöttem, amire senki sem számított – talán még én sem – a nő fel is sikított. Egy puffanást hallottam, majd felállt, és láttam a szeme alatt kezdett kialakulni a kék és zöld monokli. Ő is behúzott nekem, s én is a földön végeztem. Ha lehetséges, akkor még nagyobb fájdalmat éreztem a számnál.

- Ne bántsd aput! Fejezd be! – kiabált Austin, de a férfi megállás nélkül rugdalta a hasamat – Fejezd be!

7.rész

Megérkeztem a résszel! Néztétek a premiert? Elképesztő volt. A következő részben számíthattok majd intenzívebb történésekre, addig marad a cukiság. Az olvasóim száma nem nő. Így elég lehangoló - vagy nem is tudom milyen szó jó erre) írni, mert mindig az az érzésem van, hogy valamit nem jól csinálok. Unalmasan fordítok? Érthetetlen? Ha valami hibát találtok, vagy ha szerintetek valamit rosszul csinálok, kérlek jelezzétek, és megpróbálom orvosolni. Ennyi elég belőlem, remélem tetszeni fog a rész. :)Xx

Vérfagyasztó sikolyra riadtam fel. Kiugrottam az ágyból, de rögtön elvesztettem egyensúlyomat, s elestem. Egy kisebb átkot elmormoltam miközben tápászkodtam fel, majd lassan megindultam a hang irányába. Felvettem Austint, és nyugtatni kezdtem.

- Shh, most már itt van apu, minden rendben – suttogtam és lassú táncot lejtettem, ringatva őt. A sírása kezdett alábbhagyni, mígnem a fejét ráhajtotta a vállamra, s elaludt. Túl fáradt voltam, hogy az ő ágyába fektessem vissza, így magam mellé tettem, gondosan betakartam, s rövid idő múlva én is álomba szenderültem.

- AAAA

- Fogd be Louis, fel fogod ébreszteni Austint – ültem fel álmosan.

- Te fogd be! – monda durcásan, és eljátszotta, hogy megsértődött.

- Megyünk ma valahová?

- Nem, de én és Eleanor moziba megyünk, a fiúk pedig nem tudom mit csinálnak, de nem lesznek itthon – mondta, én pedig borzalmasan megörültem a híreknek.

- Tehát, ez azt jelenti, hogy én és Austin egyedül leszünk itthon? – kérdeztem izgatottan.

- Aham. Figyelj Hazz, Eleanor meg akarja ismerni Austint, úgyhogy a film után majd idehozom őt, oké? – bólintottam, és ő folytatta – Megyek, ne hiányolj majd annyira! – mosolygott rám.

- Megpróbálom – válaszoltam, ő kiment, majd egy ajtócsapódást hallottam, ami jelezte, hogy elhagyta a házat. Austin még aludt, így levittem őt, és lefektettem magam mellé a kanpaéra, majd bekapcsoltam a tévét, s valami tinilányokak való sorozatot kezdtem nézni. Kint még sötét volt, nem tudom a fiú miért mentek el ilyen korán.

Kinyitottam a szememet, és lenéztem Austinra, aki még mindig mellettem aludt, csak a másik oldalamon. Összeráncoltam a szemöldökömet. Valószínűleg felkelt, és utána visszaaludt – ahogyan én is - , hiszen másképpen teljesen lehetetlen a sztori. Sok gondolat motoszkált a fejemben. Például anya és Gemma. Vajon mit szólnak majd Austinhoz. Holnap el mondom majd nekik, ha nem felejtem el.

Emlékszem mikor először találkoztam a kislánnyal. Milyen szívtelen emberek azok, akik a buszmegállóban hagynak egy ártatlan, aranyos kislányt?

- Apu? – megugrottam egy kicsit, mikor meghallottam Austin édes hangját, ami visszarángatott a valóságba.

- Mi a baj Muffin? – kérdeztem, és betakartam mindkettőnket.

- Aludtál és hiányoztál nekem – mondta. Megpusziltam a homlokát, ő pedig a mellkasomra hajtotta a fejét.

- Bocsánat Kicsim. Korábban keltem, mint gondoltam. Szeretnél még aludni? – kérdeztem, s reménykedtem, hogy a válasz egy „Nem” lesz.

- Nem, a játékaimmal akarok játszani!

- Még csak most keltél fel, és máris a játszani szeretnél? – csodálkoztam el. Nekem alig van erőm felkelni, kis erőt átadhatna nekem.

- Igen!

- A gyerekeknek sok energiájuk van – motyogtam, majd követtem Austint a szobájába. Mikor beléptem a szobába, ő már a szőnyegen ült, és türelmetlenül várt rám. Leültem mellé, megpusziltam a homlokát, és megragadtam egy babát.

- Hé! Az a kedvencem! – kiáltott fel, mikor megpillantotta a játékot, a kezemben.

- Szeretnéd te, Kincsem?

- Nem. Nyugodtan játssz vele te. Csak azért engedem meg neked, mert az apukám vagy, és szeretlek – magyarázta rám sem pillantva. A szívemet melegség öntötte el, és elmosolyodtam.

R.I.P

Szintén nem résszel jöttem, de úgy érzem, hogy ez megérdemel egy bejegyzést. A Channel 4 készített egy videót a "directionerekről". Ebben a videóban úgy mutat be minket, a One Direction rajongókat, mintha megszállott őrültek lennénk. Az egyik lány szájából elhangzik az, hogy már 64 alkalommal találkozott a fiúkkal. De nem ám úgy, hogy elment egy koncertre, egy dedikálásra! Nem, követte őket a hoteljukig, ott várakozott, követte őket mindenhová. Szerény véleményem szerint az ilyen nem directioner. Az ilyen csak tönkreteszi a fiúk életét. Az igazi rajongók nem csinálják ezt, s ehhez hasonlókat. Mi elfogadjuk, hogy van magánéletük. Remek zenéket csinálnak, hallgathatjuk az angyalian csengő hangjukat, nevethetünk a vicces videókon, amiket megosztanak velünk. De ők is szeretnének pihenni, a barátaikkal lenni, vagy csak egy nyugodt sétát tenni a városban, anélkül, hogy az őrült "rajongók" nem támadják le őket. Liam elmondta, hogy ő, és a fiúk tudják, hogy az igazi rajongók nem ilyenek. A dokumentumban szó van Larry Stylinsonról is, ami megbántott pár lányt, és megölték magukat. Pár lány... ez pontosan 42 directioner, akik eltávoztak közölünk. Ez megrázott mindenkit, most az egész fandom gyászol. Nyugodjanak békében. 
A dokumentumból természetesen kifelejtették azt, ahogyan szavazunk a fiúkra, hogy megnyerjék a díjakat, és láthassuk a csodás mosolyukat, ahogyan mi is ugyanúgy örülünk, ahogyan ők, mikor megnyerik, mikor harcba szállunk az utálkozókkal, és még sorolhatnám. Csak ennyit szerettem volna mondani. 

Ahoj! Eltávolítottam a szavazást oldalról, mert már biztos, hogy megnyitom a blogot. Ha elkészülök vele, akkor majd kiírom a linket. Nem úgy terveztem, hogy mind az öt fiú szerepet kap benne, csak Harryvel és Niallal fogtok benne találkozni.
Aki ismer, az tudja, hogy én nem az a típus vagyok, aki öt percnél tovább nyugodtan tud csücsülni a fenekén. Nekem mindig kell csinálnom valamit, ezért kerestem angol fanfictionokat, és majd meglátom, hogy az iskola mellett mennyi szabadidőm lesz, és ha jut rá időm, akkor elkezdek még egy blogot fordítani, persze csak ha olvasnátok. Öt blogot gyűjtöttem össze, aminek tetszik az alapötlete. Belinkelem a trailereket, és boldog lennék, ha kommentben megírnátok, hogy ti melyiket olvasnátok szívesen. Persze nem biztos, hogy jut rá időm, de szerintem bele fog férni a hétköznapjaimba. Csak kedden vagyok elfoglalt... hát igen, nyomi vagyok, tudom. Tehát, itt vannak a videók:

                                                         Forgetting you - Elfelejteni téged

Titanium - Titán

Runaway - Szökevény

Help me to grow up - Segíts felnőni

Radioactive

6.rész

Igen, élek még. Tudom, hogy nem volt rész, és nagyon sokat késtem vele, de nyár van. Kitettem oldalra egy szavazást, és örülnék, ha szavaznátok. A megjegyzéseknek és a pipáknak még mindig örülök, és legalább ti tegyétek széppé ezeket a borzalmas, meleg hétköznapokat. Remélem tetszik. Jó olvasást!:)Xx

 - Gyerünk Austin, ha nem kérsz bocsánatot a csikiszörny el fog jönni hozzád! – fenyegettem a kislányt, aki – látva, hogy idegesíti ír barátunkat - Niallt az én nevemen szólította.

- Nem, mert akkor ő nyer! – duzzogott.

- Én már bocsánatot kértem! – védekezett Niall, de Austin megrázta a fejét.

- Ő is bocsánatot fog kérni.

- Nem, nem fog – motyogta Niall, én pedig megforgattam a szememet. Mindketten nagyon makacsok.  – Ma van egy fotózásunk – emlékeztettem Niallt.

- Tudom – mondta. Bólintottam, és felvettem Austint.

- Hová megyünk, apu?  - kérdezte a kislány, mintha nem is hallotta volna a beszélgetésünket Horannel. A fürtjeimmel kezdett játszadozni. Egy puszit nyomtam a kicsi orrára, ami nevetést csalt ki belőle, és szégyellősen belefúrta az arcát a vállamba.

- Egy fotózásra megyünk, Kicsim.

- Az micsoda?

- Nos… hát elmész a stúdióba, és öhm… fotókat készítenek rólad – ennél bővebb választ nem tudtam adni, és ő csak zavartan nézett rám.

- Rólam is készítenek majd?

- Hát, az attól függ, hogy hogyan fogsz viselkedni – mondtam komolyan, ő bólintott és visszahajtotta a fejét a vállamra.

- Mehetünk? – kérdezte Liam, mi pedig bólintottunk, de én még előtte gyorsan elfutottam Austin táskájáért, amiben a dolgai vannak.

A stúdióban letettem a kislányt a földre, de megfogtam a kezét.

- Fiúk! Most valaki megmutatja nektek az öltözőt, majd mikor átöltöztetek, gyertek vissza, és kapjátok majd a további instrukciókat – mondta talán a fényképész. Nem vagyok benne teljesen biztos, mert nem mutatkozott be. Egy nő meg is mutatta az öltözőt. Azt mondta, vigyáz Austinra amíg elkészülök. Nem igazán bíztam benne, de muszáj volt odaadnom neki. Mikor már a ruha is tökéletesen mutatott rajtam, és a hajamat is megcsinálták, kimentem a folyosóra, ahol a nőt, akinek adtam Austint, pánikolva ácsorgott. Nem volt mellette Austin, ami miatt rögvest aggodalom tört rám. Odamentem hozzá, mikor meglátott, megijedt.

- Hol van Austin?  - néztem körbe.

- É-én nem.. nem tu-tudom – dadogott, majd megköszörülte a torkát – E-elmentem, hogy ho-hozzak neki egy kis rá-rágcsálnivalót, s mire visszaértem, már eltűnt  - a szívem megállt, az szemeim pedig kikerekedtek.

- Azt akarja mondani, hogy egy 3 éves kislány egyedül mászkál ebben a hatalmas stúdióban, anélkül, hogy valaki figyelne rá? – kiabáltam, ő lehajtotta a fejét, és nem győzött bocsánatot kérni.

- Mi történt haver? – kérdezte Zayn a hátam mögül, így szembe fordultam vele.

- Austin eltűnt – válaszoltam. A hangom dühvel teli volt.

- Segítsek megkeresni?

- Nem kell. Megoldom egyedül – mondtam. ÉN akartam megtalálni. Nem akartam, hogy valaki más előbb bukkanjon rá. Körbe forgolódtam, a tenyerem izzadni kezdett. Megnéztem a stúdió minden kis zugát. Senki sem figyelt rám, vagy a kétségbeesett kutakodásomra. Hirtelen megálltam, mikor meghallottam egy halk szipogást. Lassan a hang felé lépkedtem, befordultam a sarkon, s megláttam Austint. Rögtön felé rohantam, ő pedig valószínűleg meghallotta a lépteimet, ugyanis felém fordítottam könnyes arcát. Felém nyújtotta a kezeit, én letérdeltem mellé, és az ölembe vettem. Olyan szorosan ölelt magához, mintha az élete múlna rajta.

- Elvesztem apu – sírta. Megsimítottam a hátát, általában ez egy kicsit lenyugtatja.

- Shh, Szívem. Már megtaláltalak, és most már biztonságban vagy. Ne aggódj! – suttogtam, és megpusziltam a nyakát. Visszamentem oda, ahol a többiek is voltak. Austin elaludt. A sok sírás lefárasztotta őt.

- Jól van? – tudakolta Louis, én válaszul bólintottam.

- Hál’ Istennek! Kisebb szívrohamom volt – a fiúk elmosolyodtak – A kislányom borzalmas – viccelődtem, de itt volt a munka ideje. A fotós elkezdte darálni, hogy mit kell tennünk, milyen pózba álljunk és hasonlók.

- Uh, Harry, le tudod ültetni a kislányt a kamera mellett lévő kanapéra, így egész idő alatt láthatod őt – odavittem Austint a piros bőrkanapéhoz, és óvatosan lefektettem rá. Nyomtam egy puszit a homlokára, s visszasiettem a fiúkhoz.