Novella 1.

Helló belló, vajas kenyér! Hoztam egy novellát. Nem One Direction, és nem is fordítottam, hanem az én kis fejecskémből pattant ki. Ezzel olvassátok. Remélem tetszeni fog, véleményeket kérek! Jó olvasását. :)Xx

A szoba koszos, fehér falai bámulnak vissza rám. Minden csendes, csak a könnycseppek koppanása zavarja meg néha a nesztelenséget. Csakis Rá tudok gondolni. Vajon, most jobb helyen van? Vajon én is hiányzok neki? Miért tette? Hirtelen ötlettől vezérelve, komótosan felállok az ágyról, ujjaimat rácsúsztatom a rézből készült kilincsre, és kilépek az utcára. Itt már nincsen olyan csend, mint bent a lakásban. A madarak csicsergésétől, az emberek nevetésétől és az autók motorjainak hangjától zeng minden. Ha az ember boldogtalan, nem igazán szeret kimenni mások közé, akik felhőtlenül boldogok. Nem is biztos, hogy boldogok, talán boldogtalanabbak, mint te, mégis úgy érzed, a világ összes szomorúsága a te lelkedet nyomja. Néhányan megbámulják igénytelen kinézetemet, de ez engem nem igazán zavar. Számomra most nem az a legfontosabb, hogy úgy ragyogjak, hogy mindenki megirigyeljen. Számomra most az a fontos, hogy visszakapjam Őt. Az eszem tudja, hogy ez lehetetlen, de a szívem akarja, így minden erőmmel azon fogok dolgozni, hogy legalább még egyszer magamhoz ölelhessem, miközben érzem csodás illatát. Azzal, hogy itt hagyott, a szívemet is magával vitte. Most már csak egy robot vagyok, érzelmek nélkül. Elérkezem a hatalmas épülethez, ahová igyekeztem. Bemegyek a már jól ismert 357-es szobába. Külsőm most nem passzol a teremhez. A szobában a falak élénk zöldek, színes képekkel, narancssárga fotelokkal. Úgy érzem, hogy most először nem illek ide. Fekete, halálfejjel díszített felsőm, fekete, szakadt farmernadrágom, szintén fekete bakancsom, és sötétbarna válltáskám. Ide mindig vidáman jöttem, jöttünk. Tisztán emlékszem a napra, mikor hatalmas mosollyal az arcán közölte velem, hogy megvette a termet, hiszen mindig ide jártunk, akkor legyen hivatalosan a mienk. Még aznap kifestettük kopár falait, egy vidám színre, majd elmentünk vásárolni bútorokat. Az igazat megvallva fogalmam sincs, miért is jöttem most ide. Tekintetem, a sarokban álló gitárra vezetem. Odalépkedek hozzá. Lépteim hangja tölti be a szobát. Kezembe fogom a hangszert, lefogom az első akkordot, és játszani kezdek. Játszani kezdem a mi dalunkat. A gitár hangja felcsendül, ezzel elrepítve engem egy mások számára teljesen ismeretlen világba. Egy olyan helyre, ahol minden gyönyörű, a saját világomba. Három percig felhőtlenül boldog lehetek. Majd az utolsó pengetéssel véget ér a dal, ezzel visszataszítva a sötét valóságba. Még egyszer körbenézek a szobában, ahol életem eddigi legszebb dolgai történtek velem. Ha valaki belép ide, semmit nem fog érezni a szívében, de ha én idejövök olyan, mintha a mennyországba léphetnék. Ezt más soha nem fogja megérteni. Kezeimmel végigsimítok a sötétbarnán pompázó gitáron, majd távozok. Kilépek a szmogtól szennyezett Sydney macskaköves utcájára. Utam a temetőbe vezet. Hozzá jöttem. El kell mesélnem neki, hogy jártam a Mi helyünkön. El kell neki mesélnem, hogy még mindig képtelen vagyok beletörődni. Leülök a sírjával szemben lévő padra, amiről a festék már jócskán lekopott. Visszagondolok a napra, amikor a mesés életemből egy életnek nem nevezhető valami lett.

Reggel, az Ő csókjára ébredtem, aminek köszönhetően a napom csodásan kezdődött. Hirtelen egy kávétól, és friss reggelitől illatozó tálcát nyomott az orrom alá. Meglepett vele, nem arról volt híres, hogy reggelit készítsen.

Együtt elfogyasztottuk a tálcán felkínált finomságokat. Előző éjszaka elterveztük, hogy elmegyünk a városba, és veszünk ajándékot az anyukájának, akinek aznap volt a születésnapja, de furcsa módon nem akarta. Azt mondta, majd elintézi egyedül. Magyarázatot nem adott, és kérdezősködésem látszólag feldühítette, így jobbnak láttam, ha otthon maradok. Hosszasan megölelt, fülembe súgta a szót, amit imádtam hallani. „Szeretlek.” Hosszas csókban forrtunk össze, majd gyors léptekkel távozott. Láttam rajta, hogy valami nyomja a lelkét. Azon törtem a fejem, hogyan vidíthatnám fel. Semmi sem jutott eszembe. Leültem a fehér, bőrből készült kanapéra, és bedugta a fülhallgatóm. Minden porcikámat átjárták a dallamok. Kis idő után kaptam egy üzenetet Tőle. Azt írta, menjek a kis termünkbe, és még egyszer tudatta velem, hogy szeret. Elindultam hát, ahogyan kérte. Az ég felhős volt, majd az eső lassan szemerkélni kezdett. Az időjárás hamarabb tudomást szerzett a rossz hírről, és könnyeket hullatott. Benyitottam a szobába. Az eső kopogásán kívül, teljes csönd volt. Nem volt ott. Csak egy levelet találtam a kanapén. Odamentem hát, leültem, és olvasni kezdtem a gyönyörű kézírást.

Nem is tudom, mit kéne mondanom… Talán azt, miért hagytam itt ezt a levelet. De előtte meg kell ígérned, egy könnycseppet sem fogsz hullajtani. Nem érdemes. Egy héttel ezelőtt, amikor mondtam, hogy elmegyek az orvoshoz. Emlékszel? A kórházba mentem. Az orvos azt mondta, ki szeretnének vizsgálni. Rutinvizsgálat. Így engedelmesen el is mentem. Neked azt mondtam, minden rendben, igaz? Kérlek, bocsáss meg… Nem akartam, hogy miattam aggódj. A doktor azt mondta súlyos daganatot találtak a fejemben. Fél évem van hátra. Azóta minden nap, csak azon járt az agyam, hogy csak fél év… De hiszen, akkor itt kell, hogy hagyjalak téged. Én ezt nem akartam. Nem engedhettem a betegségnek, hogy ledöntsön a lábamról. Úgy fogtam fel, mintha ez egy háború lenne. A daganat és az én háborúm. Nem engedhettem a daganatnak, hogy győzzön. Amikor ezt olvasod, én már odafent leszek, és figyellek téged, rendben Hercegnőm? Mostantól biztonságban vagy, mert vigyázok rád. Senki sem bánthat többé. Csak azt sajnálom, hogy nem csókolhatlak meg még egyszer, hogy nem láthatom gyönyörű, barna szemedet, hogy nem érezhetlek. De tudnod kell, örökké szeretni foglak. Remélem nem haragszol amiért ezt tettem. Ugye, nem baj? Nagyon sajnálom. Nem tudtam tovább úgy élni, hogy tudom, hogy nem sokára meghalok. Lehetetlen. Nehogy megpróbálj utánam jönni! Oké? Rád még vár egy szerencsés srác, aki majd egy szép napon a férjed lesz. Én is ott leszek azon az esküvőn, megígérem. Majd vigyázok el ne ess, mert tudjuk milyen kis ügyetlen vagy. És a fiú, akivel majd boldogan fogsz élni… tudom, hogy remek ember lesz. Mennem kell, az angyalok már várnak. Ne feledd, amit most mondtam neked. Mindig a Hercegnőm leszel, s miután a te időd is lejár – jó sok év múlva – együtt vigyázhatunk majd a gyermekeidre. Ne sírj, kérlek. Minden rendben lesz. Isten úgy döntött, hogy nekem nincs olyan sok időm, mint a többi embernek. Még egyszer sajnálom. Szeretlek.

Ryan

Minden emlék, amit Vele töltöttem eszembe jutott, mióta nincs velem. Még mindig nem fogtam fel. Miért? Miért őt vette el az Úr? Előkotrom a zsebemből a kis cetlit, amire a búcsút írta. Már milliószor végigolvastam, de még mindig várok rá, hogy valaki felébresszen ebből a rémálomból. Nem is akárki, hanem Ő. A könnyáztatta papírost leteszem a sírjához. Nem akarom megint elolvasni. Azt szeretné, ha boldog lennék, de meg kell értenie… lehetetlent kér. Hazaindulok. A gondolataim ismét csak Rajta járnak. Lelépek a járdáról, mikor hangos dudaszó üti meg a fülem, elfordítom a fejemet, és meglátok egy felém közeledő buszt. Megijedek, felsikítok, majd egy simítást érzek a karomon. Kinyitom a szemem, és meglátom Őt. „Minden rendben? Rosszat álmodtál?” Kérdezi. Nem akarom elhinni. Valóban csak egy álom volt. Boldogan a karjaiba vetem magam. Ő megcsókol, majd behoz egy tálcát, tele finomsággal. Azokkal a finomságokkal, amik az álmomban is voltak. Rossz érzésem támad. „Megyünk ajándékot venni?” Kérdezem félve. Ő megrázza a fejét. „Egyedül akarok menni” A szívembe mintha csak tört döftek volna. Nem engedhetem neki. Nem hagyhatom. De Ő megölel, elmondja, hogy szeret, megcsókol, s elsiet. Utána futok, de Ő már rég elhajtott az autójával. Megkapom az SMS-t…  

5.rész

Helló! Késtem, tudom, és nagyon szégyenlem is. De nyár van, amit nem a laptop előtt töltve akarok eltölteni, így kimozdultam itthonról, erre beteg lettem. Tapsot érdemlek... És egy meglepivel is készülök, de nem számítsatok nagy dologra. Ezt a részt is este fordítottam, tehát valószínűleg lesz benne egy-két hülyeség. Ja, és van fejléc! Szép lett nem? Még egyszer köszönöm Ninának.  Nem untatlak titeket, remélem tetszik a rész. :)Xx

- Fiúk! Gyertek, és csináljunk egy twitcamot! –kiabált Liam. Sóhajtottam, majd leültem az említett mellé. Így tettek a többiek is. Liam elindította, és hirtelen felbukkantunk a képernyőn. A nézők száma azonnal növekedni kezdett.  – Végre rá tudtam venni őket, hogy csináljunk egy twitcamot. Minden amit kértem, egy twitcam – magyarázta Liam a nézőknek.

- Így is úgy is unatkoznék – rántottam vállat.

- Egyetértek – mondták a srácok is, Payne barátunk pedig csak sóhajtott. Válaszoltunk a kérdésekre, amiknek nagy része az volt, hogy azt kérték tőlünk, hogy kövessük őket vissza, mert azzal jobbá tennénk a napjukat.

- Nem tudok aludni – mondta egy hang, így mindannyian a lépcső felé fordultunk. Odamentem Austinhoz, és felvettem. Fogta a kezében a mackóját, és a kis rongyát. Visszamentem a kanapéhoz, leültem, Austint pedig az ölembe ültettem.

- Kijött az ijesztő szörnyeteg Harry ágya alól? – duzzogott Niall, így elérve, hogy mindenki rá figyeljen.

- Niall, próbáljuk megtanítani neki, hogy NINCSENEK szörnyek – világosította fel Liam Niallt.

- Oh, bocs – Austin a ráhajtotta a fejét a mellkasomra, és bevette a hüvelykujját a szájába. Belepusziltam a hajába, és lassan simogatni kezdtem a hátát. Leeyum felénk fordította a kamerát, hogy a rajongók láthassák Austint.

- Ő Austin. Mindannyian ismeritek őt. – mondta Louis, majd Austinra mutatott. Ő pedig rámutatott a laptopra.

- Az a lány úgy néz ki, mint én.

- Az te vagy! Butus – mondtam. Felkacagott, megfogta a kezem, és játszani kezdett vele. A tenyerét az enyémhez rakta. Nagy különbség volt.

- Aludni akarok! – nyafogott Zayn.

- Oké, akkor menj! – mondta Liam, Zayn pedig így cselekedett. Én csak ültem ott, és unatkoztam.

- Megyek, keresek valami rágcsálnivalót – felálltam, Austint pedig leültettem a kanapéra.

- Veled akarok menni, apu! – duzzogott Austin. Elmosolyodtam, felvettem a karjaimba, majd a konyhába mentünk.

- Milyen nasit szeretnél Muffin?

- Egy muffint! – ugrándozott vidáman a karjaimban, de én megráztam a fejem.

-  Ahhoz már késő van – nem sokáig foglalkoztatta az ügy, a kezébe vette a nyakláncomat, amin egy papírrepülő medál lógott, s azt kezdte vizsgálni, én meg csak álltam ott, és azon gondolkoztam, mit kéne neki enni adnom, ami nem tartja fent egész éjjel.

- Egy szivárvány sütit akarok, színes csillagokkal és sóval. – mondta hirtelen.

- Sóval? – csodálkoztam.

- Aham - mondta majd belefúrta fejét a nyakamba álmosan.

- Miért só? – ültem fel a konyhapultra.

- Azért mert… nem tudom! – felemelte a fejét, majd kis karjaival ölelte át a nyakam. Felkuncogtam, majd levettem a polcról egy doboz kekszet, és adtam Austinnak egyet. Lenyelte, majd köhögni kezdett, amitől rögvest kétségbeestem.

- Jól vagy babám? – kérdeztem bepánikolva, ő pedig bólintott.

- Nem szeret többé a sót – suttogta.

- Legalább megtanultad a leckét. Legközelebb majd nem rágsz olyan gyorsan – vicceltem, ő pedig elmosolyodott rajta. A mosolyt egy ásítás követte.  – Valaki fáradt – visszatettem a kekszes dobozt a szekrénybe, majd visszasétáltam a nappaliba, ahol Liam épp akkor fejezte be a twitcamot.  – Megyek, elaltatom – mondtam, bólintott, én pedig felmentem az emeletre.

- Ott van egy szörny az ágy alatt! – mondta Austin, és szorosabban ölelt – Meg fog enni, apu – belenéztem a gyönyörű szemeibe, amikből félelem csillogott. A könnyek patakként folytak le az arcán, miközben azt ecsetelte, mit fog tenni vele a szörny, ha egyedül marad a szobában.

Odamentem az ágyhoz, és leültem Austin mellé.

- Nincsenek szörnyek. Megígérem, hogy biztonságban vagy, Drágám – behúzta a nyakát, félve, hogy történni fog valami rossz. Az ölembe vettem, és simogatni kezdtem a hátát, hogy megnyugodjon. Megpusziltam az arcát, s visszafektettem, majd gondosan betakartam.

- Nem akarom, hogy itt hagyj!

- Nem is hagyjak, szépség! Itt fogok vigyázni rád, amíg alszol. – végigsimítottam az arcán – Senki sem bánthat – hamarosan elaludt. Megpusziltam még egyszer, majd letöröltem az utolsó könnycseppet az arcáról. Megragadtam a telefonom, és lementem, ahol csak Louist találtam. Leültem mellé a kanapéra.

- Jó apuci vagy, Hazza! – mondta játékosan.

- Kell mennünk valahová holnap?

- Azt hiszem Paul azt mondta, hogy egy fotózásra – mondta, én pedig felsóhajtottam – Miért?

- Austinnal akartam tölteni a napot.

- Ne aggódj, lesz még rá lehetőséged.

- Tudom. Megyek, lefekszem. Szép álmokat!

- Jó éjt! – felmentem, és ügyelve arra, hogy ne ébresszem fel Austint befeküdtem az ágyba, és rögtön el is nyomott az álom. 

4.rész

- Hé, Harry! – kiáltotta valaki a nevemet. Megfordultam, és láttam egy nagy tömeg paparazzit. Megforgattam a szememet, és visszafordultam a srácokhoz és Austinhoz.

- Annyira elegem van! – nyavalygott Niall.  Az MSG felé sétáltunk. Ez volt az első alkalom, hogy felléphettünk a Madison Square Gardenben. Mindenki magában tartotta az idegességét, de Niallnak ez megint nem sikerült.

- Éhes vagyok! – kiabált a fülembe Austin, a sikítozó lányok miatt. Ráemeltem tekintetem, s láttam, hogy választ vár tőlem.

- Kapsz majd enni, ha beértünk az öltözőnkbe, kicsim – válaszoltam. Előrefordult, majd a hüvelykujját visszatette a szájába.

- Mit kell itt tennie egy srácnak, hogy kapjon végre pizzát! – kiabált Niall. Nagyon izgatott volt. Hallottam, hogy néhány rajongó felkuncogott a megjegyzésén. Liam úgy gondolta, hogy jó móka lenni sétálni egyet a Madison Square Gardenben. Őrült volt, hogy azt gondolta, sétálgathatunk kedvünkre úgy, hogy nem vesznek észre minket. Szerencsére a biztonságiak is velünk voltak.

- Igen! – kiáltottam, mikor végre megláttam az épületet. Szent királyi mogyoró, ez hatalmas!

- Úristen! Louis! Tényleg itt vagyunk! – sikított Niall.

- Ez óriási! – ámult el Louis is. A rajongók mindenhová követtek minket. A szituáció egyszerre volt kínos és furcsa. Próbáltunk néhány rajongót arrébb tolni, hogy bejussunk a stadionba. Ahogy egyre közelebb értünk, mintha az épület nőtt volna, egyre hatalmasabb lett.

- Harry, Austin is látja ezt az emlékezetes pillanatot? – kérdezte Niall. Bólintottam, és vetettem egy pillantást Austinra, aki nem vette le a szemét az épületről. Végre, beértünk a stadionba. Még több biztonsági őr csatlakozott hozzánk, és – óvatosan – eltolták a lányokat tőlünk. Megálltunk, de Niall rögtön körbe kezdett szaladgálni, és ordibálni, és úgy hangzott, mintha valamilyen – még fel nem fedezett – nyelven kiabálna. Liam nyugtatta le.

- Az öltözőtök erre van – mondta egy srác, aki ott dolgozott, és intett, hogy kövessük őt. Mi úgy tettünk, de hirtelen megtorpantunk. Megfordult, szembe velünk. – Nem vagyok idióta. Ki ragasztott egy papírt a hátamra, azzal a szöveggel, hogy „Rúgj Meg”?  - mondta, majd letépte a hátáról a papírt, s felénk mutatta. Mindegyikőnk ártatlanul állt ott, és gondolkodtunk, ki lehetett az. Én Niallra néztem, Niall Liamra, Liam Zaynre, Zayn Louisra, Louis pedig rám.

- Ő volt! – mondtuk egyszerre, egymásra mutogatva.

- Éretlen gyerekek – motyogta a srác, Niall pedig bedilizett ettől a megjegyzéstől.

- Oké, én voltam – mondta két nevetés között. Mindannyian úgy néztünk rá, mint egy őrültre.

- Lejárt vicc – mondta Austin, majd tovább mentünk.

- Hey! Megbántottál! – motyogta Niall, én pedig felnevettem. Besétáltunk az öltözőbe. Letettem Austint, ő pedig odafutott a kanapéhoz, és elővette a színezős könyvét a hátizsákjából. Csendben színezgetni kezdte az ábrákat a vonalakon kívül. Ki hibáztatná? Még csak három éves.

- Hétre készüljetek el! – mondta egy ember, majd el is tűnt. Megnéztem az időt a telefonomon.

- Ó, ember! Csak két óra van. Van öt óránk! – nyafogott Niall. Sóhajtottam, majd leültem Austin mellé.

- Mit színezel? – kérdeztem tőle.

- Egy kis malackát – mondta, miközben a malacot kékre színezte.

- A malacok nem rózsaszínek szoktak lenni?

- Nem! Egyszer láttam egy kék malacot a tengerparton – mondta, én pedig bólintottam.

- De hogyan került a tengerpartra?

- Ők ott élnek! Buta apu – kuncogott, én pedig elmosolyodtam. Őrült fantáziája van.

- Éhes vagy még, kicsim? – kérdeztem, mire megrázta a fejét.

- Csak kekszet kérek – felálltam, és az ennivalós asztalhoz sétáltam. Természetesen Niall már ott volt. Szerencsére volt keksz, arra az esetre tették oda, ha az idegesség miatt nem tudnák mást enni. Elvettem egy zacskót, és visszamentem Austinhoz. Kibontottam, majd kivettem egyet, és félbetörtem, úgy adtam oda neki.

- Nehogy megfulladj! – mondtam aggódva, miközben figyeltem, ahogy megrágja, majd lenyeli az ételt.

- Nézd! Jól vagyok. Kaphatok egy másikat? – kérdezte, mire én odaadtam neki a másikfelét, és szintén figyeltem, ahogyan megrágja a falatot.

- Mit csináljunk? – motyogta Liam.

- Bújócskázzunk! – mondta Austin, mi pedig belementünk az ötletbe.

*7:00*

Készen álltunk a koncertre. Hallottuk, ahogyan az emberek sikítoznak, és a nevünket kiabálják. Paul kezébe adtam Austint, és a színpadon is odaálltam, ahol láthattam őt. Az első pár dalnál idegesek voltunk, de aztán oldódott a feszültség, és jöttek a tweetek. Liam olvasta az elsőt.

- Tudsz breakelni? Nem tudom, nézzük meg! – letette a mikrofonját, és elkezdett break táncolni, a rajongók pedig még nagyobb sikításban törtek ki.

- Tudsz hátraszaltózni? – olvasta Zayn – Nem tudom, tanultam, de egy kis ideje nem csináltam már – csodák csodájára, megcsinálta!

- Megtaláltam Kevint – olvasta Louis, majd a közönség felé fordult – HOL?

- Tudsz balettozni? – olvastam, majd elkezdtem körbeforogni. Kinéztem, és láttam, hogy Austin is táncol. Kifutottam, megfogtam a kezét, s visszaszaladtam vele a színpadra. A közönség amint meglátta, olvadozni kezdett. – Mondd el, hogy hívnak drágám! – odatartottam a mikrofont a szája elé.

- Austin – mondta, erre mindenki megint olvadozott. Megfogtam a kezét, és körbetáncoltattam.

- Menjünk a McDonald’s-ba! – mondta Niall, miután vége lett a koncertnek. Egyetértettünk vele.

- Gyerekmenüt kérek – tudatta a kiszolgálóval Austin, miközben leadtuk a rendelést. Nem hiszem el, hogy a Madison Square Gardenben játszottunk. Soha nem felejtem el ezt az estét.