TEGNAP
-Mikor fogod fel, hogy soha nem kapod vissza, ha rajtam múlik? - préseltem ki a szavakat a fogaim között. A férfi csak Austint bámulta, rám sem pillantott.
- Mi azért harcolunk, ami helyes lenne - válaszolt. Hülyeség, Barátom.
- Nos, úgy harcolsz, mint egy nyomorék - állapítottam meg. Nyomorék? Oké, Harry ezt nem kellett volna... Emberünk feje átváltott paradicsomszínűre a dühtől.
- Tedd le a gyereket, és küzdj meg velem! - tesztelt engem. Én, hogy megmutassam neki, kivel van dolga, leültettem Austint magam mögé a fűbe. Amint visszafordult, rögtön közelebbről is megismerhettem a bal - vagy talán a jobb - öklét. Rögtön visszaütöttem, próbáltam eltolni magamtól, le akartam nyomni a földre. A végén egy karmolással a nyakamon, egy monoklival a szemem alatt, vérző arccal és hatalmas fájdalommal a hasamban álltam a férfi előtt. - Most ki a nyomorék? - kiáltotta, bár ő se nézett ki jobban, mint én. Odavánszorogtam Austinhoz, aki megszegve a szabályomat, keservesen sírt. Leguggoltam mellé, és kisöpörtem egy könnyes hajtincset az arcából.
- Apu! Bántottak téged! - zokogta.
- Tudom, Kicsim, de ne aggódj, majd rendbe jövök. Menj, bújj el valahová, ahol biztonságos!
- Bújócskázunk? - kérdezte, s kis boldogság is megcsillant a szemében.
- Persze, bújj el, és apu majd megkeres, oké? - simogattam meg a hátát. Felpattant, és apró lábaival elfutott, valahová be a parkba. Csak néztem utána, mikor megszólalt egy mély hang a hátam mögött.
- Nem szép dolog hazudni egy három évesnek - felálltam, majd megfordultam.
- Mondja, aki magára hagy egy három évest.
- Adok neked három másodpercet, hogy elfuss, vagy ez a kés a szívedben fog forogni - mutatott felém egy késsel. Az arca komoly volt, egy pillanatra nem kaptam levegőt. Hátrálni kezdtem, és nem tudtam levenni a szemem a késről. Hátráltam, egészen addig, míg nem hallottam egy hirtelen fékezést s egy sikítást. Elfordítottam a fejemet, és láttam egy fekete kocsit, ami felém közeledett. Ez minden, amire emlékszem.
Louis mondta, hogy hosszas keresés után egy, a park mellett álló általános iskola mögött bujkálva találták meg Austint. Az az autó nem végzett félmunkát. Nem hiszem el, hogy elütöttek. Amióta a rajongók tudják, mackókat, édességeket és "Gyógyulj Meg!" kártyákat küldözgetnek.
- Rajzolt neked, hogy ne érezd magad rosszul! - mutatott egy aranyos rajzot Austin, ami őt és engem ábrázol. Letette a papírt az ágyam mellett lévő kis asztalra. Az ajtó kinyílt, és egy fiatal lány lépett be. Végignézett rajtunk, és elmosolyodott.
- Jó reggelt, Mr. Styles! Carter nővér vagyok, én fogok segíteni magának addig, amíg a kórházunkban tartózkodik. Csak azért jöttem, hogy megnézzem, jól érzi-e magát, de ahogyan látom, remekül van - rámosolyogtam. Örültem, hogy nem egy morgós, öreg nővért kaptam. A csendet Austin kiáltása törte meg.
- Segítsék! Le fogok esni! Apu, nem tudok felmászni! - kiabálta. Apró kezeivel szorosan fogta a lepedőt, nem tudta tovább húzni magát, viszont félt leugrani.
- Jaj! Meg kell mentenem Austin hercegkisasszonyt! - mondtam, kissé túljátszva a szerepem. Gyorsan - ahogyan a fájdalom engedte - felkaptam Austint, és a lábaimra ültettem.
- Megmentettél! - kacagott.
- Fáradt vagy? - kérdeztem, ugyanis az elmúlt öt percben már vagy hetedszer ásított. Bólintott egy aprót, majd a fejét lehajtotta a mellkasomra.
- Jó éjt apu! Szeretlek -motyogta.
- Jó éjt Muffin - suttogtam. Nemsokára engem is elnyomott az álom.
- Harry! Harry! - Liam hangja nem olyan kellemes, ha arra kelsz fel.
- Még öt perc - próbáltam átfordulni a másik oldalamra.
- Be kell mennünk a kórházba, hogy átvizsgáljanak! - a szemeim rögtön kipattantak, és zavartan néztem Liamre.
- De... még mindig beteg vagyok, nem?
- Igen, de pár napja kiengedtek a kórházból, de végig aludnod kellett - mi? napokat aludtam át?
- Ja. Öltözz át, addig megkeresem a papírokat - mondta, majd kiment a szobából. Átmentem a fürdőszobába, és miközben öltöztem, azon filozofáltam, vajon hol van Austin.
- Hol van Austin?
- Nálad. Egyszer elhoztuk őt ide, de csak idővesztegetés volt. Teljesen hidegen hagytad, vettem neki barbie babákat, magassarkút, sütöttem neki tortát, mindent amit csak akart - sorolta, mire én elmosolyodtam. A kórház előtt milliónyi rajongó várt minket. Volt, aki sírt, volt aki nevetett.
- Jobbulást Harry! - kiabálták sokan, ami őszintén jó esett.
A vizsgálaton azt mondták szépen gyógyulok, tehát minden rendben. Amint beléptem az ajtón, Austin odarohant hozzám, én felkaptam, és adtam neki egy puszit, ő pedig szorosan ölelt magához.
- Jobban vagy, apu? - motyogta a nyakamba.
- Köszönöm, igen, Szerelmem - simítottam végig a haján.
- Harry! Igaz, hogy egy hosszú, hosszú pihenésen vagy túl, de szerintem jobb lenne, ha lepihennél - veregette meg a vállam Liam. Felvittem Austin az emeletre, mert ragaszkodott hozzá, hogy most velem szeretne lenni, így együtt élveztük a délutáni álmunkat.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése