Novella 1.

Helló belló, vajas kenyér! Hoztam egy novellát. Nem One Direction, és nem is fordítottam, hanem az én kis fejecskémből pattant ki. Ezzel olvassátok. Remélem tetszeni fog, véleményeket kérek! Jó olvasását. :)Xx

A szoba koszos, fehér falai bámulnak vissza rám. Minden csendes, csak a könnycseppek koppanása zavarja meg néha a nesztelenséget. Csakis Rá tudok gondolni. Vajon, most jobb helyen van? Vajon én is hiányzok neki? Miért tette? Hirtelen ötlettől vezérelve, komótosan felállok az ágyról, ujjaimat rácsúsztatom a rézből készült kilincsre, és kilépek az utcára. Itt már nincsen olyan csend, mint bent a lakásban. A madarak csicsergésétől, az emberek nevetésétől és az autók motorjainak hangjától zeng minden. Ha az ember boldogtalan, nem igazán szeret kimenni mások közé, akik felhőtlenül boldogok. Nem is biztos, hogy boldogok, talán boldogtalanabbak, mint te, mégis úgy érzed, a világ összes szomorúsága a te lelkedet nyomja. Néhányan megbámulják igénytelen kinézetemet, de ez engem nem igazán zavar. Számomra most nem az a legfontosabb, hogy úgy ragyogjak, hogy mindenki megirigyeljen. Számomra most az a fontos, hogy visszakapjam Őt. Az eszem tudja, hogy ez lehetetlen, de a szívem akarja, így minden erőmmel azon fogok dolgozni, hogy legalább még egyszer magamhoz ölelhessem, miközben érzem csodás illatát. Azzal, hogy itt hagyott, a szívemet is magával vitte. Most már csak egy robot vagyok, érzelmek nélkül. Elérkezem a hatalmas épülethez, ahová igyekeztem. Bemegyek a már jól ismert 357-es szobába. Külsőm most nem passzol a teremhez. A szobában a falak élénk zöldek, színes képekkel, narancssárga fotelokkal. Úgy érzem, hogy most először nem illek ide. Fekete, halálfejjel díszített felsőm, fekete, szakadt farmernadrágom, szintén fekete bakancsom, és sötétbarna válltáskám. Ide mindig vidáman jöttem, jöttünk. Tisztán emlékszem a napra, mikor hatalmas mosollyal az arcán közölte velem, hogy megvette a termet, hiszen mindig ide jártunk, akkor legyen hivatalosan a mienk. Még aznap kifestettük kopár falait, egy vidám színre, majd elmentünk vásárolni bútorokat. Az igazat megvallva fogalmam sincs, miért is jöttem most ide. Tekintetem, a sarokban álló gitárra vezetem. Odalépkedek hozzá. Lépteim hangja tölti be a szobát. Kezembe fogom a hangszert, lefogom az első akkordot, és játszani kezdek. Játszani kezdem a mi dalunkat. A gitár hangja felcsendül, ezzel elrepítve engem egy mások számára teljesen ismeretlen világba. Egy olyan helyre, ahol minden gyönyörű, a saját világomba. Három percig felhőtlenül boldog lehetek. Majd az utolsó pengetéssel véget ér a dal, ezzel visszataszítva a sötét valóságba. Még egyszer körbenézek a szobában, ahol életem eddigi legszebb dolgai történtek velem. Ha valaki belép ide, semmit nem fog érezni a szívében, de ha én idejövök olyan, mintha a mennyországba léphetnék. Ezt más soha nem fogja megérteni. Kezeimmel végigsimítok a sötétbarnán pompázó gitáron, majd távozok. Kilépek a szmogtól szennyezett Sydney macskaköves utcájára. Utam a temetőbe vezet. Hozzá jöttem. El kell mesélnem neki, hogy jártam a Mi helyünkön. El kell neki mesélnem, hogy még mindig képtelen vagyok beletörődni. Leülök a sírjával szemben lévő padra, amiről a festék már jócskán lekopott. Visszagondolok a napra, amikor a mesés életemből egy életnek nem nevezhető valami lett.

Reggel, az Ő csókjára ébredtem, aminek köszönhetően a napom csodásan kezdődött. Hirtelen egy kávétól, és friss reggelitől illatozó tálcát nyomott az orrom alá. Meglepett vele, nem arról volt híres, hogy reggelit készítsen.

Együtt elfogyasztottuk a tálcán felkínált finomságokat. Előző éjszaka elterveztük, hogy elmegyünk a városba, és veszünk ajándékot az anyukájának, akinek aznap volt a születésnapja, de furcsa módon nem akarta. Azt mondta, majd elintézi egyedül. Magyarázatot nem adott, és kérdezősködésem látszólag feldühítette, így jobbnak láttam, ha otthon maradok. Hosszasan megölelt, fülembe súgta a szót, amit imádtam hallani. „Szeretlek.” Hosszas csókban forrtunk össze, majd gyors léptekkel távozott. Láttam rajta, hogy valami nyomja a lelkét. Azon törtem a fejem, hogyan vidíthatnám fel. Semmi sem jutott eszembe. Leültem a fehér, bőrből készült kanapéra, és bedugta a fülhallgatóm. Minden porcikámat átjárták a dallamok. Kis idő után kaptam egy üzenetet Tőle. Azt írta, menjek a kis termünkbe, és még egyszer tudatta velem, hogy szeret. Elindultam hát, ahogyan kérte. Az ég felhős volt, majd az eső lassan szemerkélni kezdett. Az időjárás hamarabb tudomást szerzett a rossz hírről, és könnyeket hullatott. Benyitottam a szobába. Az eső kopogásán kívül, teljes csönd volt. Nem volt ott. Csak egy levelet találtam a kanapén. Odamentem hát, leültem, és olvasni kezdtem a gyönyörű kézírást.

Nem is tudom, mit kéne mondanom… Talán azt, miért hagytam itt ezt a levelet. De előtte meg kell ígérned, egy könnycseppet sem fogsz hullajtani. Nem érdemes. Egy héttel ezelőtt, amikor mondtam, hogy elmegyek az orvoshoz. Emlékszel? A kórházba mentem. Az orvos azt mondta, ki szeretnének vizsgálni. Rutinvizsgálat. Így engedelmesen el is mentem. Neked azt mondtam, minden rendben, igaz? Kérlek, bocsáss meg… Nem akartam, hogy miattam aggódj. A doktor azt mondta súlyos daganatot találtak a fejemben. Fél évem van hátra. Azóta minden nap, csak azon járt az agyam, hogy csak fél év… De hiszen, akkor itt kell, hogy hagyjalak téged. Én ezt nem akartam. Nem engedhettem a betegségnek, hogy ledöntsön a lábamról. Úgy fogtam fel, mintha ez egy háború lenne. A daganat és az én háborúm. Nem engedhettem a daganatnak, hogy győzzön. Amikor ezt olvasod, én már odafent leszek, és figyellek téged, rendben Hercegnőm? Mostantól biztonságban vagy, mert vigyázok rád. Senki sem bánthat többé. Csak azt sajnálom, hogy nem csókolhatlak meg még egyszer, hogy nem láthatom gyönyörű, barna szemedet, hogy nem érezhetlek. De tudnod kell, örökké szeretni foglak. Remélem nem haragszol amiért ezt tettem. Ugye, nem baj? Nagyon sajnálom. Nem tudtam tovább úgy élni, hogy tudom, hogy nem sokára meghalok. Lehetetlen. Nehogy megpróbálj utánam jönni! Oké? Rád még vár egy szerencsés srác, aki majd egy szép napon a férjed lesz. Én is ott leszek azon az esküvőn, megígérem. Majd vigyázok el ne ess, mert tudjuk milyen kis ügyetlen vagy. És a fiú, akivel majd boldogan fogsz élni… tudom, hogy remek ember lesz. Mennem kell, az angyalok már várnak. Ne feledd, amit most mondtam neked. Mindig a Hercegnőm leszel, s miután a te időd is lejár – jó sok év múlva – együtt vigyázhatunk majd a gyermekeidre. Ne sírj, kérlek. Minden rendben lesz. Isten úgy döntött, hogy nekem nincs olyan sok időm, mint a többi embernek. Még egyszer sajnálom. Szeretlek.

Ryan

Minden emlék, amit Vele töltöttem eszembe jutott, mióta nincs velem. Még mindig nem fogtam fel. Miért? Miért őt vette el az Úr? Előkotrom a zsebemből a kis cetlit, amire a búcsút írta. Már milliószor végigolvastam, de még mindig várok rá, hogy valaki felébresszen ebből a rémálomból. Nem is akárki, hanem Ő. A könnyáztatta papírost leteszem a sírjához. Nem akarom megint elolvasni. Azt szeretné, ha boldog lennék, de meg kell értenie… lehetetlent kér. Hazaindulok. A gondolataim ismét csak Rajta járnak. Lelépek a járdáról, mikor hangos dudaszó üti meg a fülem, elfordítom a fejemet, és meglátok egy felém közeledő buszt. Megijedek, felsikítok, majd egy simítást érzek a karomon. Kinyitom a szemem, és meglátom Őt. „Minden rendben? Rosszat álmodtál?” Kérdezi. Nem akarom elhinni. Valóban csak egy álom volt. Boldogan a karjaiba vetem magam. Ő megcsókol, majd behoz egy tálcát, tele finomsággal. Azokkal a finomságokkal, amik az álmomban is voltak. Rossz érzésem támad. „Megyünk ajándékot venni?” Kérdezem félve. Ő megrázza a fejét. „Egyedül akarok menni” A szívembe mintha csak tört döftek volna. Nem engedhetem neki. Nem hagyhatom. De Ő megölel, elmondja, hogy szeret, megcsókol, s elsiet. Utána futok, de Ő már rég elhajtott az autójával. Megkapom az SMS-t…