HELP!

Hello! 

Az egyik barátnőmnek nemsokára születésnapja lesz, és arra gondoltam, mivel nagy directioner és régóta tetszik neki Harry papírrepülős nyaklánca, megveszem neki. Valaki tudja, hogy hol lehet megrendelni? Nagyon fontos. 

Könyvborító

Hello! Újra itt vagyok, de most nem résszel jöttem. Virág Tornyos készített egy csodás könyvborítót a blognak, tehát nagyon köszönöm neki.

12.rész

Hola! Megérkeztem a 12. résszel.Bocsánat, ha valami értelmetlen benne, csak nem igazán vagyok a toppon mostanában agyilag. Bocsi. Lehetséges, hogy a szünet alatt majd hozom a következőt, de nem ígérek semmit, attól függ mennyi időm lesz. És engedjétek meg, hogy boldog karácsonyt kívánjak nektek, remélem jó sokat esztek majd, élvezni fogjátok a szünetet. Jó olvasást, Megan H.

Hát itt vagyok... A kényelmetlen kórházi ágyon fekve. Mindez a tegnap történtek miatt. Az igazat megvallva nem is igazán emlékszem rá. Mikor ma reggel felébredtem, csak emlékképekre emlékeztem. Az egyetlen amit tudok, hogy mindenem borzasztóan fáj. 

TEGNAP
-Mikor fogod fel, hogy soha nem kapod vissza, ha rajtam múlik? - préseltem ki a szavakat a fogaim között. A férfi csak Austint bámulta, rám sem pillantott.
- Mi azért harcolunk, ami helyes lenne - válaszolt. Hülyeség, Barátom. 
- Nos, úgy harcolsz, mint egy nyomorék - állapítottam meg. Nyomorék? Oké, Harry ezt nem kellett volna... Emberünk feje átváltott paradicsomszínűre a dühtől. 
- Tedd le a gyereket, és küzdj meg velem! - tesztelt engem. Én, hogy megmutassam neki, kivel van dolga, leültettem Austint magam mögé a fűbe. Amint visszafordult, rögtön közelebbről is megismerhettem a bal - vagy talán a jobb - öklét. Rögtön visszaütöttem, próbáltam eltolni magamtól, le akartam nyomni a földre. A végén egy karmolással a nyakamon, egy monoklival a szemem alatt, vérző arccal és hatalmas fájdalommal a hasamban álltam a férfi előtt.  - Most ki a nyomorék? - kiáltotta, bár ő se nézett ki jobban, mint én. Odavánszorogtam Austinhoz, aki megszegve a szabályomat, keservesen sírt. Leguggoltam mellé, és kisöpörtem egy könnyes hajtincset az arcából. 
- Apu! Bántottak téged! - zokogta. 
- Tudom, Kicsim, de ne aggódj, majd rendbe jövök. Menj, bújj el valahová, ahol biztonságos! 
- Bújócskázunk? - kérdezte, s kis boldogság is megcsillant a szemében.
- Persze, bújj el, és apu majd megkeres, oké? - simogattam meg a hátát. Felpattant, és apró lábaival elfutott, valahová be a parkba. Csak néztem utána, mikor megszólalt egy mély hang a hátam mögött.
- Nem szép dolog hazudni egy három évesnek - felálltam, majd megfordultam.
- Mondja, aki magára hagy egy három évest.
- Adok neked három másodpercet, hogy elfuss, vagy ez a kés a szívedben fog forogni - mutatott felém egy késsel. Az arca komoly volt, egy pillanatra nem kaptam levegőt. Hátrálni kezdtem, és nem tudtam levenni a szemem a késről. Hátráltam, egészen addig, míg nem hallottam egy hirtelen fékezést s egy sikítást. Elfordítottam a fejemet, és láttam egy fekete kocsit, ami felém közeledett. Ez minden, amire emlékszem.

Louis mondta, hogy hosszas keresés után egy, a park mellett álló általános iskola mögött bujkálva találták meg Austint. Az az autó nem végzett félmunkát. Nem hiszem el, hogy elütöttek. Amióta a rajongók tudják, mackókat, édességeket és "Gyógyulj Meg!" kártyákat küldözgetnek.
- Rajzolt neked, hogy ne érezd magad rosszul! - mutatott egy aranyos rajzot Austin, ami őt és engem ábrázol. Letette a papírt az ágyam mellett lévő kis asztalra. Az ajtó kinyílt, és egy fiatal lány lépett be. Végignézett rajtunk, és elmosolyodott.
- Jó reggelt, Mr. Styles! Carter nővér vagyok, én fogok segíteni magának addig, amíg a kórházunkban tartózkodik. Csak azért jöttem, hogy megnézzem, jól érzi-e magát, de ahogyan látom, remekül van - rámosolyogtam. Örültem, hogy nem egy morgós, öreg nővért kaptam. A csendet Austin kiáltása törte meg.
- Segítsék! Le fogok esni! Apu, nem tudok felmászni! - kiabálta. Apró kezeivel szorosan fogta a lepedőt, nem tudta tovább húzni magát, viszont félt leugrani.
- Jaj! Meg kell mentenem Austin hercegkisasszonyt! - mondtam, kissé túljátszva a szerepem. Gyorsan - ahogyan a fájdalom engedte - felkaptam Austint, és a lábaimra ültettem.
- Megmentettél! - kacagott.
- Fáradt vagy? - kérdeztem, ugyanis az elmúlt öt percben már vagy hetedszer ásított. Bólintott egy aprót, majd a fejét lehajtotta a mellkasomra.
- Jó éjt apu! Szeretlek -motyogta.
- Jó éjt Muffin - suttogtam. Nemsokára engem is elnyomott az álom.

- Harry! Harry! - Liam hangja nem olyan kellemes, ha arra kelsz fel.
- Még öt perc - próbáltam átfordulni a másik oldalamra.
- Be kell mennünk a kórházba, hogy átvizsgáljanak! - a szemeim rögtön kipattantak, és zavartan néztem Liamre.
- De... még mindig beteg vagyok, nem?
- Igen, de pár napja kiengedtek a kórházból, de végig aludnod kellett - mi? napokat aludtam át?
- Ja. Öltözz át, addig megkeresem a papírokat - mondta, majd kiment a szobából. Átmentem a fürdőszobába, és miközben öltöztem, azon filozofáltam, vajon hol van Austin.
- Hol van Austin?
- Nálad. Egyszer elhoztuk őt ide, de csak idővesztegetés volt. Teljesen hidegen hagytad, vettem neki barbie babákat, magassarkút, sütöttem neki tortát, mindent amit csak akart - sorolta, mire én elmosolyodtam. A kórház előtt milliónyi rajongó várt minket. Volt, aki sírt, volt aki nevetett.
- Jobbulást Harry! - kiabálták sokan, ami őszintén jó esett.
A vizsgálaton azt mondták szépen gyógyulok, tehát minden rendben. Amint beléptem az ajtón, Austin odarohant hozzám, én felkaptam, és adtam neki egy puszit, ő pedig szorosan ölelt magához.
- Jobban vagy, apu? - motyogta a nyakamba.
- Köszönöm, igen, Szerelmem - simítottam végig a haján.
- Harry! Igaz, hogy egy hosszú, hosszú pihenésen vagy túl, de szerintem jobb lenne, ha lepihennél - veregette meg a vállam Liam. Felvittem Austin az emeletre, mert ragaszkodott hozzá, hogy most velem szeretne lenni, így együtt élveztük a délutáni álmunkat.