8.rész

Cukorborsóim! Úgy döntöttem, hogy előbb hozni fogom a részt, mert mindannyian írtatok az előző alá kommentet, és mindannyian tetszéseteket fejeztétek ki. Ez a rész már sokkal izgalmasabb lesz, úgyhogy nem is magyarázok tovább. Jó olvasást, remélem tetszeni fog. :)Xx

Austinnal játszottam a nappaliban, amikor hirtelen a csengő kellemetlen rikácsolása töltötte be az egész házat.

- Kinyitom! – futott át a nappalin Liam – Harry, téged keresnek!

- Mindjárt jövök Szerelmem, maradj itt! – simogattam meg Austin fejét, majd az ajtóhoz csoszogtam, és megálltam Liam mellett. Egy férfi, és egy nő várt rám.

- Segíthetek valamiben? – kérdeztem a nem várt vendégektől.

- A lányunkért jöttünk. Austinért – mondta a nő. A szemem tágra nyílt, az állam pedig majdnem a földön landolt.

- Önök hagyták ott a kislányukat egy buszmegállóban! – állapítottam meg sokkos állapotban.

- Mi nem hagytuk ott őt! De most szeretnénk, ha visszaadnád nekünk – mondta a férfi.

- Igaza van! Tényleg nem hagyták ott! Csak akkor magyarázzák meg, hogy mit jelent az „otthagyás”. Mert szerintem pontosan azt, hogy a három, mondom három éves kislányukat ott hagyták egyedül egy rohadt buszmegállóban, mindenféle magyarázat nélkül! – magyaráztam teljesen kikelve magamból.

- Nézd kölyök, nálad van a lányunk, akit szeretnénk visszakapni, úgyhogy add szépen ide! – mondta teljesen nyugodtan az ember, a nyugodtságával, még jobban feldühítve engem.

- Én vagyok a gyámja. Ez az ön hibája.

- Apu! – hallottam meg Austint a hátam mögül. Ó, Istenem, csak ezt ne!

- Hát itt van a mi kicsi lányunk, igen itt van! – gügyögött neki a nő.

- Ő nem a kicsi lánya! – köptem oda a szavakat.

- Igen is az! Én szültem meg! – csattant föl az asszony.

- És el is hagyta őt – válaszoltam gúnyosan.

- Gyere Austy, itt van már a mama – hajolt le Austinért, és nyúlt érte, de én – tőlem szokatlan módon – elütöttem a nő kezét a babámtól.

- Ne érjen hozzá! – sziszegtem, és felvettem Austint, szorosan magamhoz öleltem, és elhatároztam, hogy mindenképpen megvédem őt.

- Ő az én gyerekem! – jött egy lépést közelebb a férfi. Én sóhajtottam, jelezve, hogy ez már unalmas.

- Menniük kéne – szólalt meg Liam.

- Bocsáss meg, de mi addig innen nem mozdulunk, amíg vissza nem kapjuk a lányunkat.

- Azt várhatja! – Austin a nyakamba fúrta a fejét, és éreztem, ahogyan remeg – Különben is! Hogyan találtak rá a házamra?

 - Ki is nyírhatunk téged. Add oda szépen a kislányt – mondta a férfi fenyegető hangnemben.

- Egyszer megkapta. Az öné volt, de eldobta magától! Ő már nem tudja többé ki ön. Soha nem fog már bízni önökben, ilyen tudatlan, és felelőtlen „szülőkben”. Most pedig, kérem, hogy hagyják el a házam környékét is! – mutattam az udvar végében álló kapura.

- Nem – vágták rá egyszerre.

- Ez a mi gyerekünk, add oda nekünk, vagy hívni fogjuk a rendőrséget!  - fenyegetőzött újra a férfi.

- Esküszöm, ha egy ujjal is hozzáér a kicsimhez, feljelentem! – figyelmeztettem.

- Ő a mi lányunk! – jött megint ugyanazzal a szöveggel a nő.

- Nem, figyelembe véve, hogy nem akarták őt.

- Nos, most viszont akarjuk, úgyhogy add. Oda. Nekünk – nyújtotta a kezét a férfi.

- De nem adom oda önöknek! – a pasas próbálta kikapni a kezemből Austint, de félrelöktem őt. - Azt mondtam, ne érjen hozzá!

- Az én gyerekem, hozzá érhetek! – mondta a nő, és ugyanazzal próbálkozott, mint a férje. Odaadtam Liamnek Austint, és a két ember elé álltam.

- Próbáld!

- Mit? – értetlenkedett a fickó.

- Próbáld meg megint elragadni tőlem, nézd meg mi történik – vállat vont, majd még közelebb lépett hozzám. Próbálta elérni a kislányt, aki mögöttem megbújva kapaszkodott Liam lábába. Erőszakosan megütöttem, aminek a hatására a földre került. Mérgesen tápászkodott fel, s indult meg felém, arra készülve, hogy visszaadja nekem, az előbb kapott pofont.

- Kérlek, ne bántsd aput! – hallottam Austint kiáltását. Hallani lehetett a zokogását is. A férfi nem vette figyelembe a kislány kérését, és kaptam tőle egy ütést az arcomba. Az erejétől pár lépést hátráltam, közben próbáltam megtartani az egyensúlyomat. Megkapaszkodtam az ajtófélfába, és letöröltem a számból ömlő vért. A férfivel farkasszemet néztünk.

- Normális esetben nem bántok idegeneket. Csak akkor, ha bántják a családomat, vagy engem – mondtam, és ökölbe szorítottam a kezemet.

- Harry – szólalt meg a hátam mögött óvatosan Liam – Legyél a nagyobb ember, és fejezd ezt be!

- Már az vagyok! – mondtam még mindig az csávó szemébe nézve. Hirtelen megütöttem, amire senki sem számított – talán még én sem – a nő fel is sikított. Egy puffanást hallottam, majd felállt, és láttam a szeme alatt kezdett kialakulni a kék és zöld monokli. Ő is behúzott nekem, s én is a földön végeztem. Ha lehetséges, akkor még nagyobb fájdalmat éreztem a számnál.

- Ne bántsd aput! Fejezd be! – kiabált Austin, de a férfi megállás nélkül rugdalta a hasamat – Fejezd be!